|
![]() |
![]() |
|
![]() |
A korszak általános vélekedésével ellentétben — mivel
minden relatív, nem létezhet semmi abszolút —, igenis
létezik
végső igazság. A gondolatától — túl a liberalizmus
világellenességén — sokan azért ódzkodnak, mert nem
képesek felfogni, hogy bár ezen igazság mindenek felett áll,
mégis egyszerűen elgondolható és megérthető. Főleg,
ha az
embertől amúgy nem áll távol Isten gondolata, illetve a hozzá
hittel
való kötődés.
A végső igazság — vagyis Igazság — könnyen elgondolható.
Ami vele kapcsolatban nehézséget okoz, az az, hogy mit kezdjünk ezzel a
végtelenül
egyszerű gondolattal? A titok nyitja ugyanis nem az elgondolásban, hanem a
hozzá
való viszonyban, a hozzáállásban van. Az őseink
életében a hitvilágukon keresztül jelen lehetett a
hétköznapok legjelentéktelenebb mozzanataiban is. Külön
jelképe volt a rovásban, a „gy” jel, amely kiejtve: egy. Az egyszerű jelnek —
két vízszintes, párhuzamos vonást merőlegesen metsző
harmadik — igen mély jelentése van (lásd: Grandpierre Attila
előadását az élő világegyetemről),
egyszerűségében a végső Igazságot, a Teremtés
leglényegét szimbolizálja: MINDEN EGY.
Ugye, hogy tényleg nem bonyolult?
Minden egy, persze, hát ezt eddig is tudhattuk, de mitől olyan drámai ez a
gondolat? Nem az igazából, drámaivá attól fog válni,
ha képesekké válunk leküzdeni a vele kapcsolatos, előbb
már említett nehézséget: ugyanis bármivel kapcsolatban is
gondolkodunk, nem a gondolat fontos, hanem a dologgal kapcsolatos TUDATOSSÁG.
Hogy ez mit jelent, leírom a tudatosságról szóló, valamelyik
következő írásban.
|
![]() |
|
![]() |
Önismeret nélkül az ember képtelen elérni bármiféle
szellemi célt, nem hogy a megvilágosodást.
Önismeret nélkül valójában nincs önálló emberi
létezés, anélkül szinte kizárólag a külvilág
határozza meg az embert. Önismeret nélkül lehetetlen kiszabadulni az
emberiség túlnyomó
többségét alkotó tömegből, amely minden látszat
ellenére a legkevésbé sem irányítja, inkább csak
elszenvedi az életet.
Az általam használt fogalmak vagy a köztük lévő viszony
meghatározása nem feltétlenül esik egybe
a közkeletűen elfogadottal, de ez ne zavarjon meg senkit. Lesz értelme annak,
amit leírok.
Mondják, hogy az ember tiszta lappal születik. Ez nem teljesen igaz, de a
részletektől most
tekintsünk el. Tiszta lap, egy fehér papírlap, amire az élet
folyamán
rákerülnek az egyént
érintő dolgok. Szép hasonlat, de ki fog derülni, hogy számunkra
nem egészen jól használható.
Ajánlok egy másikat, egy jobbat.
Képzeljünk el egy hatalmas szekrényt, csak fiókjai vannak,
abból viszont nagyon sok. Születés
után mindannyian egy ilyen szekrény vagyunk, nyitott, üres fiókokkal,
amikbe dolgoknak kell
kerülniük. Úgy van, mintáknak! Minden egyes fióknak megvan a maga
saját tartalma, amit
befogadhat, semmi mást. Lényegében arról van szó, hogy
lehetőség volna az élet minden
helyzetével kapcsolatos minden emberi viselkedésből mintát
begyűjtenünk, de könnyen belátható,
hogy ez nem tud megtörténni. Gyakorlatilag sem és szükség sincs
rá, hiszen bőven megfelelő, ha a
születésünknek megfelelő, előttünk álló
élettel kapcsolatban teszünk szert megfelelő
mintaarzenálra. Sajnos, szubjektív okokból ez sem tud
megtörténni, de
ez most mellékes. Ami
lényeges viszont, hogy a szekrény fiókjainak van három kellemetlen
tulajdonsága. Az egyik, hogy
mindegyiknek — a tartalom milyenségétől függő —
"nyitvatartási" ideje van, amelynek leteltével a
fiók — függetlenül attól, hogy egyáltalán került-e
bele valami — bezárul. A másik, hogy a
bezárult fiókot az élet további részében
többé már nem lehet kinyitni. Csak azoknak okoz
nehézséget a harmadik tulajdonság, akik eljutnak az önismereti
túrában a saját szekrényükig. Ez
pedig az, hogy az üres fiókokról nem lehet megállapítani, hogy
mi
hiányzik belőlük. Ez a
legkellemetlenebb, de ezzel a nehézséggel csak kevesen szembesülnek.
Nem meglepő módon az ember mivoltunk legalapvetőbb összetevőire van a
legkevesebb idő. A
kapcsolódás, a kötődés, a ragaszkodás, a bizalom
képességének fiókjai tragikusan hamar
bezárulnak, ennek minden szomorú következményével.
Nagyjából a felnőttkor elejére bezárul az utolsó
fiók is, a személyiség legalapvetőbb része, a
"zsigeri" mintakészletünk, amivel az élet helyzetei, eseményei,
konfliktusai elé nézünk —
elkészült. Ez az egó.
Az élet hátralévő részében már csak a
szekrény tetejére pakolászhatunk dolgokat, amely dolgokat
ugyan le nem vehetjük, de elég tág határok között
rendezgethetjük. Ezek a tudásunk és a
tapasztalataink.
Az egó egy zárt rendszer, amely nem képes önállóan
és közvetlenül kapcsolatba lépni a
külvilággal. Ehhez egy különös eszközt hoz létre, a
fiókokban található alkotóelemek
kölcsönhatásának segítségével, egy kavargó,
burjánzó, zavaros valamit, ami mást se tesz,
mániákusan csak a külvilággal és önmagával
foglalatoskodik. Ez a valami az ELME.
Róla a következőkben írok majd valamikor.
|
![]() |
|
![]() |
Talán úgy lesz a legegyszerűbb, ha elmondok egy példázatot a
tudatosságról.
Egy családapa egy fárasztó nap estéjén, amikor már
mind a három gyerek ágyban volt, anyuka pedig
még a konyhában csomagolta a másnapi tízóraikat, elpilledve
nyomogatta a tévé távkapcsolóján a
gombokat, amikor hogy, hogy nem, egy természetfilm csatornára kapcsolt. A
környezetszennyezésről
szólt a dokumentumfilm és elborzasztó képek rohamozták meg
szinte azonnal, a mindent elárasztó
műanyagtól haldokló állatokról, pusztuló
erdőkről, agyonszennyezett vizekről, szmogról és minden
efféléről. A családapa máskor is látott már
ilyesmit, de most talán az idő tehette vagy a
fáradtság, hogy a látottak mélyen megrázták a
lelkivilágát. Komoly, fojtogató lelkiismeret
furdalás kerítette hatalmába olyannyira, hogy lefekvés után
is
még sokára jött álom a szemére.
Reggel zaklatottan ébredt és ez még csak fokozódott, amikor
indulás előtt a kukában meglátta az
előző napi vacsora és tízórai készítés
maradványait: ők öten egy nap alatt is tekintélyes
mennyiségű szemetet termeltek, és még hátra van a hét
többi napja, a többi hét, a többi hónap és
remélhetőleg még nagyon sok év...
Napközben aztán eszébe jutott a megoldás. De hiszen a ház
végénél, a sarkon ott áll a négy
hatalmas konténer, amikbe válogatva lehet gyűjteni a szemetet és
hát a filmben is azt mondták
okos, a természetért aggódó emberek, hogy már ezzel is
nagyban hozzá lehet járulni a
környezetszennyezés mérséklődéséhez. Apuka nagyon
megnyugodott és este, leckeírás után leültette
a kis csapatot a nappaliban, hogy vázolja számukra a jövő
tennivalóit. A család várakozáson
felül lelkesen fogadta az ötletet, már másnap neki is láttak a
válogatásnak.
A kezdeti lelkesedés azonban idővel lanyhulni kezdett, ahogy múltak a hetek,
hónapok, egyre
gyakrabban fordult elő, hogy egész héten már senkinek sem jutott
eszébe a szelektív
hulladékgyűjtés, sokszor csak a szemét
elszállításának előestéjén kezdett a
család
kapkodva
eleget tenni az önkéntes vállalás teljesítésének.
A
családapa elégedetlen volt a társaság
eltökéltségével, de nem tehetett egyebet a szóbeli
buzdításnál, amivel lényegében saját
magánál
sem ért el különösebb eredményt. Azzal nyugtatta magát, hogy
a dolog, ha döcögve is, mégis csak
megy valahogy. Fogalma sem volt arról, mit tehetne annak érdekében, hogy az
ügy fontossága
valahogy jobban a családja hétköznapjainak előterében
legyen.
Aztán egy nap a családapánknak, mert amúgy is egy nagyon
jófej férj és apa volt, egy családi
nagybevásárlás közben, a bevásárlókocsit tolva,
megvilágosodása támadt!
A kocsi tele gondosan kiválogatott termékekkel, színesen csomagolt
árucikkekkel, mindenkinek
amit szeret — de itt valami súlyos hiba van! Az általuk választott
megoldás, a szelektív
szemétgyűjtés nem lehet megoldás a problémára, ha
egyszer az amit ők maguk csinálnak, az a
gondok forrása — ők maguk állítják elő a
problémát!
Itt tolják maguk előtt, a pénztárnál
kifizetik, berakják a kocsiba és hazaviszik... Apuka okos ember volt. Meg is
rémült a
gondolattól, ahová kilyukadt. Tudta, hogy ez egyelőre meghaladja a
többiek felfogóképességét,
szóval egyedül kell nekivágnia a dolognak: attól a naptól
kezdve, ha csak a többieknek nem
jutott eszébe, nem erőltette a szemétválogatást, viszont
ahányszor csak vásárolni ment,
mindenhol csak a szemetet látta. Keserves volt eleinte, de aztán
belerázódott. Hónapokkal később
vették észre a többiek, hogy a válogatnivalók között
legfeljebb már csak papírzacskók vannak,
azok is egyre csökkenő számban.
Eddig a történet. Talán világos a fentiekből, hogy mi a
tudatosság: nem valami pillanatnyi, akár
csak vissza-visszatérő elmefelvillanás. Tudatosnak lenni valami felől
annyit jelent, hogy a
gondolataim által szünet nélkül a része vagyok a dolognak, s a
dolog is a részem. Benne élek a
tudatosságom tárgyában.
Egy közbevetőleges kérdés: akkor mit jelent tudatosnak lenni Isten
felől?
Amint látható, a tudatosság az ember szellemi
felemelkedésének szempontjából nehezen
túlbecsülhető fontossággal bír. Mégis, a
legtöbbünk
számára jószerével ismeretlen ez az állapot.
De mi lehet ennek az oka? A válasz egyszerű, bár egyáltalán nem
kézenfekvő. A tudatosságot az
emberi szellemben betöltött helyéről kitúrta valami, ami
bizonytalan, megfoghatatlan és nem
közelebb visz a lényeghez, hanem inkább eltávolít attól.
Ez a
valami nem más, mint a HIT.
A következő írásban a hitről fogok néhány szót
szólni.
|
![]() |
|
![]() |
Az emberi létezés alapértelmezett dimenziója
számunkra, hogy önmagunkat a saját elménkben élhetjük meg. Ez
tesz minket emberré elsősorban, a rossz hír, hogy a tudatosság
alapszintjének elérése nélkül az elme csupán csak egy
csapda, amiből lehetetlen kikeveredni.
Vegyük először szemügyre az emberi létezés legfontosabb
sajátosságát: életünk — átlagos körülmények
között — egy meglehetősen szűk, mindössze néhány
évtizedes időtartamra korlátozódik, amelynek végén
elkerülhetetlenül véget ér. Hogy az egyén élete honnan
hová tart, vizsgálódásunk szempontjából most
mellékes. Lényeges viszont, hogy épeszű ember teljesen átlagosan
működő elméjét a saját létezése
végességének tudomása, teljesen természetes módon,
általában nagyon súlyosan érinti. Az, hogy az ismeretlenből
érkezünk, lényegében mindenkit hidegen hagy, de az előttünk
sötétlő, közelgő ismeretlen egész életünkre
kihatóan fogva tartja az elménket.
Az elme egy nagyon különös szerzet. Miközben az elménkben
éljük le az életünket — olyannyira, hogy teljes egészében vele
azonosítjuk magunkat —, szinte minden ember számára végig rejtve marad,
hogy az elme saját szabályok szerint működik, amelyekre nincs
befolyásunk. Az emberi lét egyik alapvető konfliktusa éppen ebből
fakad: a foglya vagyunk valaminek, ami csak elhiteti velünk, hogy mi vagyunk.
Valójában fittyet hány mindenre, amit magunkkal azonosnak gondolunk, mindent
egyetlen célnak vetve alá, hogy elterelje a saját figyelmét
önnön végességének riasztó
bizonyosságáról. Ez az elme csapdája.
Vészterhes időket élünk az összeomlás felé
száguldó civilizáció olyan társadalmaiban, amelyekben egyre
többen veszik így vagy úgy észre, hogy a körülvevő
dolgoknak részben vagy egészben semmi értelmük sincs.
Átláthatatlanul bonyolult hálózatokba szervezett rendszerek
uralják az élet minden területét, felfoghatatlan méretű
és intenzitású információözön által gerjesztett
ingerek nehezen elviselhető áradata itatja át az élet minden
pillanatát — az egész mégsem egyéb, mint illúzió, ami nem
tartalmaz lényegében semmit sem. Értelmetlen volna tehát mindez?
Úgy, mint elmekonstrukció, mindenképpen, de mint az önfejlesztés
egy lehetséges eszköze, egyáltalán nem. A világunkat kellő
távolságtartással szemlélve ugyanis bepillantást nyerhetünk
emberi mivoltunk alapértelmezetten rejtett működésébe. Így
működik egy szabadjára engedett, a transzcendencia minden evilágin
túlmutató lényegétől nem korlátozott elme.
Az ember a végső Igazságból következően,
szükségszerűen szellemi és ebbéli természetéből
fakadóan mindenek felett morális lény. Hogyan lehet akkor feloldani a
két létműködés közötti súlyos ellentmondást,
ha fel lehet egyáltalán? Természetesen van erre lehetőség, ami
ráadásul mindenki számára elérhető. Van ugyanis az
elmének egy — a legtöbbször legátolt — képessége, amellyel
megvalósítható, hogy vizsgálat alá vegyük, majd
ellenőrzés alá vonjuk az elmét. Ez a képesség a mindenkiben
megbúvó ÉRTELEM.
A következő írásaim valamelyikének az értelem lesz a
témája.
|
![]() |
|
![]() |
A korszellemnek köszönhető, hogy a hit az emberi erények
netovábbjává vált. Ez valójában nem jelent
mást, mint hogy az idők során a civilizáció, mint sok minden
mást is, a hitet is intézményesítette, egyúttal
meghamisítva annak valódi értelmét,
jelentőségét.
A hit veszélyes dolog, és nem árt tisztában lenni azzal, hogy milyen
tulajdonságai hordozzák ezt a veszélyt.
Hinni annyit jelent, hogy az ember — akár önszántából is —
lemond a tapasztalás bizonyosságáról. Hinni ugyanis bármiben
lehet. Bármiről lehet bármit hinni, a hitet nem terheli a bizonyosság
kényszere. Ez furcsa módon oka és okozata is egyben annak, hogy a hit
tárgya mindenkor az elérhetetlen messzeségbe távolodik a
hívőtől. Nyilvánvaló, hogy ami elérhetetlen, azzal
kapcsolatban fel sem merülhet a bizonyítottság igénye, arról
nem beszélve, hogy az elérhetetlen, megragadhatatlan dolgokkal kapcsolatban
tulajdonképpen bármiféle kérdésfeltevés is
értelmetlenné válik. Ennyi. Ez logikusan nem is lehet
másként, hiszen a hit abban a pillanatban megszűnik létezni, amint
valamilyen oknál fogva megtapasztalhatóvá válik, amire
irányult. Könnyű belátni, ha egészen hétköznapi
példákra gondolunk: ilyenek a tudományos elméletek, amíg
bizonyítást nem nyernek. Ha már itt tartunk, őrült nagy szerencse
vagy mi, hogy az emberiség egy jelentős része a krisztusi
tanításokban szereplő Mennyei Atyában hisz, akinek
országába a szeretet kiteljesítésén keresztül lehet
eljutni.
A hit tárgyának elérhetetlensége egy bizonyos ponton magával
hozta annak igényét, hogy a közösségben mindenkor legyenek olyan
személyek, akik — legalább is a saját maguk meghatározása
szerint — képesek közvetíteni a végtelen távol és a
hívők között. A történelemből tudjuk, hogy ez folyamatos
visszaélések özönét zúdította a mindenkori
társadalmakra. Ezt talán felesleges részletezni.
A közvetítők jelenléte az intézményesített
hitrendszerekben aztán azt eredményezte, hogy az ember szellemi
életével kapcsolatos fogalmak az önjelölt közvetítők
által szabadon manipulálhatóvá váltak. Ennek a tudatos
manipulációnak esett áldozatul legelső sorban is Isten
meghatározása, és vele együtt a hozzá tartozó fogalmak
is, úgyis mint szabadság, erény, kötelesség, rend, hogy csak
néhányat soroljunk fel a legfontosabbak közül. A végére
hagytam azt a fogalmat, aminek szándékos félreértelmezése
vitte végbe a legsúlyosabb rombolást az ember szellemi
állapotában. Ez pedig a BŰN fogalma.
A bűnről is szót fogok ejteni a következőkben.
|
![]() |
|
![]() |
Ha az elméről azt írtam, hogy furcsa egy dolog, az
értelemre ez talán még fokozottabban igaz.
Az értelem a zabolátlan elme egy képessége, hogy
megzabolázhassa önmagát, hogy rendszerezze a rendszerezetlent.
Feltéve, hogy az értelem képes kibújni az elme folyamatos
elsötétítési kísérletei alól. Amint látni
fogjuk, ez egyáltalán nem könnyű, ennek oka pedig az értelem
alapvető sajátosságából fakad.
A jógikus filozófia nagyon nagy figyelmet szentel az értelemnek, s a sok
évezredes tapasztalat folyományaként illette a rá legjellemzőbb
jelzővel, úgymint "megkülönböztető értelem", ezzel a
működésének leglényegesebb tulajdonságát ragadva
meg. Az értelem ugyanis mást sem tesz — ha már egyáltalán
működni van módja —, mint elválasztja a dolgokat
egymástól, mindent megkülönböztet minden mástól,
kategorizál, rendszerez, ha lehetséges — és ez többnyire így
van — ellentétpárokba rendezi a világban tapasztalható dolgokat. A
Teremtőnek kétségtelenül van humorérzéke, ha minket
embereket egy ilyen helyzet elé állított: a végső
igazság megleléséhez egy olyan eszközt adott, amivel éppen csak
darabokra szedni tudjuk a világot. Ami azt illeti, az eszköz annyiban a
legalkalmasabb, hogy az elme zűrzavarát csak a rendszerezés
módszerével lehet megfékezni, hiszen csak egy megfékezett
elmén keresztül lehet eljutni az egóhoz, amely az önismeret legfontosabb
feltétele. És amint máshol már írtam, önismeret
nélkül nincs mód a továbblépésre.
A megkülönböztető értelem működésének
felismerése elvezet egy másik nagyon fontos dologhoz. Ehhez azonban át kell
látnunk, hogy a megkülönböztetés egy további, minket
alapvetően érintő területen is működik, ez pedig a saját
életünk. Lássuk, hogyan is néz ki ez a
valóságban.
Kevés nyilvánvalóbb dolog van bárki ember számára,
hogy az élet egy folyamat. Érdekes azonban, hogy az élethez való
viszonyulásunkat mégsem ez a felismerés határozza meg, ezt az ezzel
kapcsolatos tudatosságunk hiányosságai okozzák. Arról van
szó ugyanis, hogy az értelmünk sajátos
működésének következtében az életre
kizárólag csak a különböző életszakaszok
összességeként tudunk gondolni és ez megakadályozza az
egész élet folyamatában végighúzódó
problémák feltárását, illetve, ami ennél is fontosabb,
az életfeladatunk beazonosítását.
Az élet szakaszolásával kapcsolatban is megfigyelhető egy
különös ellentmondás. Miközben látszólag magabiztosan
navigálunk a különböző időszakok emlékei
között, jellemzően nem tűnik fel, hogy a szakaszoknak ténylegesen
nincs éles határuk, olyannyira, hogy tulajdonképpen nincs is nagyon
értelme, sem hasznossága ezek szerint felosztani az életet. Hogy ez
mégis így működik, annak egyetlen oka, hogy az értelmet nem
tudjuk megkerülni — azt használunk, amink van. Az értelemmel csak
megkülönböztetni lehet, ahogy a kalapáccsal csak ütni.
A jó hír az, hogy amint az ember eljut a saját értelmével
kapcsolatban a tudatosság megfelelő szintjére — vagyis képessé
válik a folyamatos megkülönböztetés „mögé” látni
— egy újabb lehetőség nyílik meg előtte: tudatosan részt
venni a „folyamatok folyamatában”. Ez pedig nem más, mint a Teremtés
lényege — a Létezés. Részt venni a létezésben, ebben
az értelemben tevőleges részvételt jelent — a szó nem csak
szoros, hanem szellemi értelmében —, nem pedig azt, hogy pusztán csak benne
vagyunk, elszenvedjük azt. Ez már felsőbb szint. Hogy megértsük az
ebben rejlő lehetőségeket, meg kell vizsgálnunk az emberi
képességek csúcsát, amiről a mai korok embere ugyan rengeteget
hall, de a legkevésbé sincs tisztában a dolog horderejével. A SZABAD
AKARATRÓL van szó.
Valamelyik következő témánk ez lesz.
|
![]() |
|
![]() |
Bár a nyugati civilizáció istenhívőnek
(kereszténynek) gondolja magát, Istenről beszélni mégis nagyon
nehéz, mert az intézményesített vallásosság
rendkívüli módon leszegényítette a keresztény
istenképet. Istent felemlegetve, még az ateisták előtt is
általában egy öreg, ősz szakállú ember képe jelenik
meg, ezenközben senkinek sem jut eszébe, hogy ezzel a
megközelítéssel Isten a télapóval és a gonosz
mostohával egy kategóriába értékelődik le. Hogyan
lehetne egy ilyen mesefigurát komolyan venni? Nagyjából sehogy.
A másik közkeletűen elérhető istenalak az
Ószövetségből ismert, de a vele való azonosulásban sincs
sok köszönet, az az isten kifejezetten rosszindulatú, vérengző
valaki, aki sosem tétovázik visszaélni végtelen hatalmával a
nyomorult, bűnökben tévelygő teremtményeivel szemben.
Mielőtt még belemélyednénk a dologba, valamire a lehető
legnyomatékosabban szeretném felhívni a figyelmet: Isten minden
szempontból kívül esik az elme képességeinek határain,
ezt abból fogjuk megtapasztalni, hogy vele kapcsolatban az elme által alkotott
fogalmak nagyon gyorsan alkalmatlanokká válnak a dolgok
leírására.
Isten a megszokott, hétköznapi dolgainkhoz képest valami egészen
más.
Ha róla ejtünk szót — a fentebbi okokból kifolyólag —,
talán jobb is lenne mellőznünk az ’isten’ szót, hogy kellő
nyitottsággal közelíthessük a kérdést. A szakállas
öregember képe már csak azért is durva tévedés, mert azt
a képzetet kelti az óvatlan érdeklődőben, mintha Isten egy
személy volna, pedig semmi sem áll távolabb a
valóságtól. Isten nem személy. Bár képes emberalakban
megnyilvánulni — ahogy a történelemben ezt már
néhányszor meg is tette —, a természetének nem ez az
leglényegesebb jellemzője. Ugorjunk hát akkor fejest a mély
vízbe!
Isten alapjában véve kettős természetű. Egyfelől a
megnyilvánulatlan, amelynek bár vannak tulajdonságai, az elme
számára megragadhatatlan — az ősok, az őselv, maga az Abszolútum,
amit sem térben, sem időben, sem képességben, sem tudatosságban
nem korlátozhat le semmi sem. Ez így talán nem tűnik nagyon
feldolgozhatatlannak, de ez azért van, mert képtelenség
elképzelnünk azt, amit képtelenek vagyunk elképzelni.
Próbáljuk elképzelni a végtelen teret, aztán azt, ami azon is
túl van — egy pontba összesűrűsödve. És ezt
végtelenszer. Vagy próbáljuk elképzelni a múltba és a
jövőbe egyaránt végtelenbe nyúló időt — egy
pillanatba összesűrűsödve. És ezt megint csak végtelenszer.
Vagy a végtelen képességet, ami valóban mindenre képes,
ráadásul úgy, hogy a végtelen tér és idő minden
pontjában és pillanatában tudomása van mindenről. A
végtelen tudatosság, ami mindenhol és mindig jelen van. Mindenhol és
mindig. Mindenhol és mindig. Mindenhol… és mindig… Ez az Abszolút? Nem.
Képzeljük el az összes, még kitalálatlan fogalmat, mindet,
amiről fogalmunk sincs — hiszen még senki nem találta ki. Ezekkel
leírható lenne az Abszolút? Nem. Ha a még kitalálatlan
fogalmak száma végtelen lenne, félek, az Abszolút még akkor
is megragadhatatlan lenne az elme számára. Akkor talán a megoldás az
lehet, ha nem az elmére hagyatkozva indulunk az Abszolút nyomába.
Bingó! Az elme másra való.
Az előbbi fejtegetés — vegyük észre (ha már az előbb
észre vettük, ügyesek vagyunk!) — annyiban sántít, hogy az
Abszolútumot — a könnyebb kezelhetőség kedvéért — a
végtelennel (tér, idő, fogalmak) próbáltuk
körülrajzolni. Ez a megközelítés — ha értjük az
eddigieket — nyilván nem fedheti a valóságot, ugyanis a végtelen sem
létezhet anélkül, hogy az Abszolút ezt lehetővé ne
tenné. Röviden, az Abszolútot nem lehetséges megmérni,
leírni — egyáltalán semmivel. Végső soron a
megnyilvánulatlan Istennek az a tulajdonsága, hogy nem írható le az
elme számára megragadható tulajdonságokkal. Legfeljebb, hogy
megnyilvánulatlan… Megvan? Rendben, hagyjuk!
Másfelől Isten lehet megnyilvánult is, mint éppen most, ebben a
valóságban, ami körülvesz minket. Emlékszünk a
végső Igazságra? Minden Egy. A megnyilvánult isteni
minőség adja a teremtett világ egylényegűségét,
ebből fakad az egyetlen Törvény is — az Egyensúly törvénye.
(Erről majd máshol, később.)
Bár a lényege szerint a Teremtés minden összetevője egyenlő,
a Terv szempontjából mindenre és mindenkire más és más
Feladat hárul, amelyben van egy közös mozzanat: az áldozathozatal
feladata.
Hadd tegyek egy kis kitérőt. (Vigyázat, az elme fogalmait fogom
használni!)
A teremtett világ minden jóérzésű embert — akik még
egyáltalán képesek kizökkenni a hétköznapok hamis
valóságából — csodálattal tölt el.
Egészében és részben egyaránt. Legelsősorban a dolgok
szépsége az, ami mindnyájunkat megragad. Szinte mindegy is, merre
nézünk, mert mindenfelé a szépséget találjuk. Az
egyszerű dolgok egyszerűségükben, az összetett dolgok
összetettségükben varázsolnak el bennünket. Talán nem
tűnik nagyon elrugaszkodottnak, ha azt mondom, hogy kizártnak tartom, hogy eme
végtelen szépség létrehozóját nem a végtelen
öröm mozgatta, amely öröm az általunk tapasztalható
világban nyilvánult meg. Nem tudjuk, hogyan örül valami, ami
abszolút, de van bennünk valami — az a bizonyos „egylényeg” —, ami
képessé tesz minket, hogy felvegyük a rezgését ennek az
örömnek, ami a megnyilvánulása pillanatában a
létezés örömébe csapott át.
Nem kerülgetem tovább, az egylényegűségnek van egy
hordozója, amely ugye mindannyiunkban közös és a forrása a
megnyilvánult Isten — ez a LÉLEK.
A következőkben a lélekről is ejtek néhány szót.
|
![]() |
|
![]() |
Legelőször is meg kell említenem a bűn egy pokolian
sötét fajtáját, amelyhez fogható fegyver nincs még egy
az emberi szellem megsemmisítéséért folytatott
háborúban. Ez az eredendő bűn. Az eredendő bűnről
szóló tanítások azt sulykolják az egyszerű
halandónak, hogy a születése pillanatától, pusztán az
ember mivoltából fakadóan egy gyakorlatilag levethetetlen teher nyomja a
vállát. Igazság szerint az intézményes vallás
kínál valamiféle megoldást a megszabadulásra, viszont
mindenféle garancia nélkül: ha egész életedben azt
csinálod, amit mondunk, lehet, hogy jobb lesz. Hogy ne lehessen mindenféle
józan okoskodással sarokba szorítani az ígérgetőket,
közbeiktattak egy nagyon hatékony szűrőfeltételt, ami
lehetetlenné teszi az ellenőrzést. Ahhoz, hogy kiderüljön, a
hívő egy életen át mindent jól csinált-e, meg kell
halnia. Ügyes, nem?
Az eredendő bűnből lehetetlen kimosakodni, az egyszerű halandó a
legjobbat akkor teszi magának, ha helyből elutasítja az egészet.
Kizárt dolognak tartom, hogy egészséges lelkületű ember
veleszületett igazságérzetét ne piszkálná, hogy az
üdvösségért folytatott küzdelemben ilyen
méltánytalanul hátrányos helyzetbe hozzák, úgy, hogy
senki sem kérdezi meg, mi erről a véleménye.
Van az egésznek még egy irritáló mozzanata. Mégpedig az, hogy
az embert az eredendő bűnben maga a végtelen hatalmú mindenható
Isten találta érintettnek — hát ember legyen a talpán aki ez ellen
fellebbezhetne. A küzdelem olyan reménytelennek tűnik, hogy kész csoda,
hogy akad valaki a világon, aki belevág.
De hagyjuk is ezt a képtelen zagyvaságot!
Mielőtt a bűn fogalmát közelebbről megvizsgálnánk,
elevenítsük fel kicsit, hogy miről is van szó valójában. A
Teremtés örömből jött létre, lényegében a
megnyilvánult isteni szándék öröme az, ami az egészet
áthatja, ami a teremtett világ összetevői számára a
létezés örömeként érzékelhető, a
létezés puszta tényéből fakadóan. A dolgok
elrendezése szerint, mivel minden ezt az örömöt szolgálja, minden
teremtett dolog ennek az örömnek a részese és
létfeladatában a fenntartója is egyben. A feladat
végrehajtásában az eszköz a lélek, amely
minőségében semmiben nem különbözik a
forrásától. Így van értelme egyáltalán a szabad
akaratról is beszélni, hiszen szabadság csak egyféle van — az, amit
lehetőségeiben nem korlátoz semmi. Azaz, hogy… Valami mégis csak
korlátot szab a lehetőségeknek! Ez pedig az, hogy isteni
természetében az ember felelős a Teremtésért, a Teremtés
öröm-természetének fenntartásáért. Ez a
Feladat.
Már majdnem el is érkeztünk a bűn fogalmához.
Valószínűleg sokan érzik már ezek után, hogy a gondok
ott kezdenek jelentkezni, ha valaki a szabad akarattal visszaélve szembe megy a
Feladattal. Akkor, ezek szerint minden ember, aki nincs tisztában az
életfeladatával, cselekedeteiben, gondolataiban folyamatosan bűnt
követne el, anélkül, hogy tudna róla? Hát ez eléggé
hasonlít az eredendő bűnre, az azzal kapcsolatos igazságtalan,
leküzdhetetlen hátrányra. Nem is ez a helyzet!
A Teremtés minden szabályában, törvényében
igazságos, így a Feladattal kapcsolatban nem elvárás, hogy
bárki is, megfelelő tudás hiányában helyesen döntsön.
Az viszont, a teljes felelősség értelmében elvárás, hogy
a megfelelő tudás birtokában, mindenki helyesen döntsön! A
különbség gondolom mindenki számára
érzékelhető.
Előbbi esetben egyszerű hibáról beszélhetünk, aminek
természetesen szintén viselni kell a következményeit, de ez
szükségképpen nem olyan súlyos, mint az utóbbi
esetben.
Ezzel el is érkeztünk a bűnhöz magához. Bűn tehát az,
ha megfelelő tudás birtokában helytelen döntést hozunk.
Tehetnénk egy pontosítást a dologhoz annyiban, hogy a helytelen
döntést tudatosan, kifejezetten ártó szándékkal kell
meghozni, ez azonban felesleges, hiszen a megfelelő tudás egyben magában
foglalja annak tudását, hogy a helytelen döntés mindenképpen
ártalmas a Feladatra nézve.
A hiba és a bűn között a következményekben lényeges
különbség van. A hiba egyszerű, személyes
következményekkel jár, amely kijavításának
lehetőségét a Teremtés első két szabálya teljesen
önműködően állítja újra és újra a
hibázó elé mindaddig, amíg az a javítást meg nem
cselekszi. Ezzel szemben a bűn következményei súlyosabbak, hiszen a
Teremtés öröm-természetével szemben megnyilvánuló
ártó szándék a kegyelemből való
kitaszítódással jár. Nehezítés hozzá, hogy a
jóvátétel nem működik automatikusan, a bűnnel terhelt
személynek akaratlagosan kell helyrehoznia, amit elrontott.
Látható, hogy ebben az elrendezésben kizárólag a szabad
akaratnak van szerepe, semmiféle eleve elrendeltség vagy eredendő
állapot nem befolyásolja a dolgok kimenetelét. A bűnnel kapcsolatos
választásban tehát az ember számára nincsenek
elérhetetlen eszközök vagy leküzdhetetlen nehezítések, a
csodafegyver, a szabad akarat rendelkezésre áll annak alanyán
keresztül, ami az ember mivolt kissé rejtett, de feltárható
megnyilvánulása — az EGÓ. Róla már
írtunk korábban.
|
![]() |
|
![]() |
A lélek jelenti a közvetlen kapcsolatot Istennel, s a kereső
számára az első Isten-élményt a saját szellemi
középpontjával, vagyis a lelkével való első
találkozás jelenti. A lélek ugyanis voltaképpen Istennel azonos
minőséget képvisel. Nincs túl sok értelme az ilyetén
méricskélésnek, de talán segíthet a dolgot jobban elhelyezni,
ha azt mondjuk: a lélek bár parányi része csupán a
forrásnak, mégis tökéletes mása annak, beleértve minden
szellemi attribútumot. Ez óriási dolog! Gondoljunk csak bele, mit jelent
mindez a teremtőerőt illetően? Megvan? Hogy is van? Kérjetek és
megadatik tinéktek. Bizony. Minden? Úgy ám, szóval nagyon jó
lesz észnél lenni, mert a Teremtésben — ha lehet ilyet mondani — az a
durva, hogy működik.
Egy közbevetőleges kérdés: ki, mit gondol, amikor valaki főz egy
ételt, varr egy ruhát, felépít egy házat, farag egy
furulyát, vagy mondjuk a költő költ egy verset, a festő fest egy
képet, ad absurdum valaki elvet és „felnevel” egy sor
sárgarépát — ugyan honnan jön az ezekhez szükséget
teremtőerő? Egy valamiben egészen biztosak lehetünk: az elmének
vagy az egónak — az embernek — ehhez az égvilágon semmi köze sincs. Ez
a lélek, semmi más. Szóval vigyázz mit kívánsz, mert
megkapod! Valahogy így szól a mondás és semmi sem igazabb
ennél.
Az ember szellemi értelemben, egy több rétegű,
önátlényegítésre képes lény, amely
rétegekből csak a legkülső az elme, viszont a legbelső, a szellemi
dimenzióval összekapcsolódni képes réteg a lélek. A
„több rétegűség” kifejtése szellemi
tanításonként, vallásonként más és más
lehet, a mi szempontunkból ez lényegtelen. Röviden összefoglalva annyit
jelent, hogy az ember ezen tulajdonsága lehetővé teszi, hogy a
hasonmód több síkú létezést képes lehessen
megtapasztalni. Fontos azonban látni, hogy a szellemi-lelki felemelkedésben az
elme és a lélek síkja bír jelentőséggel,
közöttük a kapcsolat — a már említett önismereti
felfedezőút végigjárásával — közvetlenül
megteremthető.
Adódik a kérdés, hogy mi történik, ha az ember
végül eljut saját szellemi mivoltának tudatáig? Mit tapasztal
az, aki kapcsolatba kerül a saját lelkével? És mi következik
azután?
Először is vegyük még egyszer szemügyre, mit is jelent a
szokványos emberi létezés tudatossága. A társadalmainkat
alkotó embertömegek tudatossági szintje lényegében nulla,
vagyis a tudati minőséget illetően tulajdonképpen nincs is. Ezt az
állapotot az jellemzi a legjobban, hogy az egyén szilárdan meg van
győződve arról, hogy ő maga azonos az elméjével és a
testével, a külvilágról való tapasztalatszerzéshez
kizárólag az érzékszerveire képes hagyatkozni. Ezt a nulla
tudatossági szintet az elme totális uralma jellemzi, amit korábban,
röviden az elme csapdájának neveztünk. E szinten lévő
emberek mindennapjait az elme folyamatos, zabolátlan csapongása jellemzi — ez
még akkor is így van, ha a társadalmaink látszólag rendezett,
úgynevezett törvények szabályozta államalakulatokban
élnek. E szinten lévő embereknek a legcsekélyebb fogalmuk sincs, hogy
az Életet milyen — a fizikai világ törvényeit messze meghaladó
jelentőségű — szabályok irányítják. Márpedig
aki nincs tisztában ezen szabályok létezésével és
működésével, az a legkevésbé sem irányítja,
csak elszenvedi a saját életét. Ezen tudatszinthez tartozik
lényegében az összes, intézményesített vallás
gyakorlása is, hiszen ha nem így lenne, azt kellene tapasztalnunk, hogy a
vallásaik útmutatásait követő emberek az idő
előrehaladtával egyre feljebb és feljebb emelkednének,
legalábbis ami az erkölcsöt illeti. Könnyen belátható, hogy
ez nincs így. Ezt az embertípust nevezhetjük anyagembernek. Az anyagember,
amellett, hogy a saját élete felett sem bír befolyással, az
elméjén keresztül tökéletesen manipulálható; egy
kellően bonyolult társadalmi rendszeren keresztül a rendszer urai
tetszésük szerint irányíthatják.
Az elmozdulást erről a nulla szintről az a hit vagy vélelem jelenti, ami
ekképpen jelenik meg a tudatban: a körülöttünk tapasztalható
világ NEM a teljes valóság. Ezzel érkezünk el a
filozófia birodalmába, ahol is az elme az értelem
segítségével elkezdheti keresni a teljes valóság
felfedezésének lehetőségeit. Az elme csapdájából
való kitörésre sokféle hatásos módszer létezhet,
az elmélyült vallási rendszerek nyújthatnak ugyan
fogódzót, de a felkészületlen kereső — kezdetben ki nem az? —
számára rengeteg buktatót is rejthetnek, amelyek sokszor nem előbbre
visznek, inkább akadályoznak a haladásban. Ami a lényeget illeti,
fontos észben tartani minden kereső számára, hogy a szellem
útján való elinduláshoz lényegében mindenki
bírja a szükséges adottságokat, a jó
szándékú elszánáson kívül némi
kitartásra van szükség és az eredmények nem maradnak el! Hogy
miért nincs szükség semmi egyébre, annak a magyarázata roppan
egyszerű. A megértéséhez elég annyit felidéznünk,
hogy a Teremtésben önmagát megsokszorozó isteni szándék
a Teremtés örömtermészetét is szándékozik
megsokszorozni. Ebben vagyunk mi, tudatossággal rendelkező lelkek
játszótársai a Teremtőnek, aki az életek
sokaságán végigvándorló, tapasztalatokkal,
élményekkel, színekkel, érzésekkel, történetekkel
gazdagon „megrakott” lelkeinket természetszerűleg hazavárja.
Ebből az következik, hogy Isten a hazatérni igyekvő gyermekeit nem, hogy
semmilyen módon nem hátráltatja, hanem kifejezetten segíti is, ehhez
éppen elég kinyilvánítanunk az előbb említett
elszántságunkat. Nincs akadály, nincs buktató!
Ebből látható, hogy általában véve téves az a
felfogás, hogy a szellemi-lelki vezető vagy guru jelenléte elengedhetetlen a
folyamatban. Természetesen egy jóakaratú tanító sokat
segíthet, de ez nem feltétel főleg, hogy a mai világban —
különböző vulgárezotériai áramlatokkal kapcsolatosan —
sajnálatosan elharapózott az üzleti alapon űzött
biznisztáltoskodás. Erről ennyit.
Az imént feltett kérdésre tehát — mi történik, ha a
kereső végül rátalál önnön szellemi
középpontjára —, a következő választ adhatjuk. A
lélek keresése valójában annyit jelent, hogy újra
alkalmassá és képessé tesszük magunkat, hogy
érzékeljük a legbelső önvalónkkal mindig is
létező, soha meg nem szakadt kapcsolatot. Elmebeli fogalmakba öntve a dolgot,
meghalljuk, hogy Isten folyamatosan szól hozzánk. Természetesen a
legkevésbé sem szavakkal vagy gondolatokkal, de még
érzésekkel sem. Isten szava a Lélek. A lélekkel való
újrakapcsolódás pedig elhozza életünkbe a többé nem
múló bizonyosságot. Fontos észben tartani, hogy ezzel nem
szűnünk meg emberi lényként az elménkben élni, de minden
fontos pillanatban, minden lényeges döntésnél, minden
felmerülő kérdésnél fel fog bukkanni a válasz, aminek
helyességéhez nem férhet majd kétség. Az elme,
természetesen amíg csak átlagos, hétköznapi emberként
élünk, nem fog egy pillanatra sem nyugodni, de hogy mennyiben engedünk neki, az
innentől már csak rajtunk fog múlni.
Az írás elején már ejtettem szót a lélek által
hordozott teremtőerőről. Nem meglepő módon, ennek az
adottságnak nehezen túlbecsülhető jelentősége van az ember
Teremtésben betöltött szerepével kapcsolatban. A következőkben
a TEREMTÉST járjuk körül.
|
![]() |
|
![]() |
A szabad akarat a lélekből az emberi mivoltra kivetülő
képesség, ahogy korábban szó volt róla, az isteni
teremtőerő „kicsinyített” mása. A szabad akarat szabadsága
valóban korlátok nélküli, de nem következmények
nélkül való.
Itt rögtön mindjárt érdemes is egy pillanatra megállni, és
egy másik irányból megközelíteni a dolgot, mert sokak
számára nyilvánvalóan nem világos mit is jelent ez.
A világ — pontosabban az emberiség történelme — tele van
szörnyű dolgokkal, háborúk, mészárlások,
pusztítások egymás hegyén-hátán; a vallástalan
emberek — nem véletlenül — hajlamosak mindeme szörnyűségre
való hajlandóságot az emberi természet magától
értetődő sajátosságának felfogni, a vallásos
emberek pedig az előbb említett megpróbáltatásokat — a
járványokkal, természeti katasztrófákkal együtt — Isten
büntetéseként elkönyvelni. Az emberi létezés — sok esetben
elkerülhető — nyomorúságára a kereszténység
esetében az eredendő bűn szolgál magyarázatul, de ezzel
kapcsolatban az Élet nagyon gyakran szolgál nyugtalanító
mozzanatokkal: ártatlan gyermekek halnak szörnyű betegségekben korai
halált, tiszta életű emberek kénytelenek keserves
megpróbáltatásokat megélni, akár egy életen
keresztül is, az élet sokszor érthetetlen módon állítja
sorozatosan leküzdhetetlen akadályok elé az arra nem érdemeseket
és még hosszasan sorolhatnánk. De nem tesszük.
Ahogy korábban is láthattuk, e téma körül is van pár
kínzó ellentmondás, de ezek közül egyik sem annyira
kínzó, hogy értelmes válaszokat szüljön.
Érthetetlen az a belenyugvás, amivel a hívők elkönyvelik
például azt, hogy habár a Mennyei Atya végtelen szeretettel
viseltetik a gyermekei iránt és mindent megbocsát, az eredendő
bűn miatt mégis megingathatatlan következetességgel bünteti
őket. Jó, a Teremtő oka erre lehet az, hogy — már ami az isteni
parancsolatokat illeti — az emberek megrögzött szabályszegők, és
ezt valahogy szankcionálni kell, de mi a helyzet akkor, ha a megkövetelt
szabálykövetéshez éppen az a tudás lenne szükséges,
amelynek megszerzésére vonatkozó isteni tilalom megszegése vezetett
magához az eredendő bűnhöz? Fogós kérdés. Vagy nem
az?
A szabad akarat némileg árnyal a képen, de közelítsünk
megint egy kicsit más irányból!
Az emberi történelem imént felemlített sajátosságaival
kapcsolatban sokan fel szokták tenni azt a jogosnak tűnő kérdést,
hogy ha Isten valóban annyira szereti az embert, hogyan engedheti meg ezt a rengeteg
nyomorúságot az Élettel kapcsolatban, aminek tanúi vagyunk? Ez a
kérdés kőkemény bizonyítéka annak, hogy az emberek
általában, az intézményesített vallásosság
tanításaival ellentétben — vagy annak megfelelően —, a
legkevésbé sem értik ezt a felhajtást a szabad akarattal
kapcsolatban. Pedig a dolog nagyon egyszerű, ha számításba
vesszük a szabad akarat valódi jelentését és a vele
elválaszthatatlanul összetartozó korlátlan felelősség
fogalmát. A szabad akarat korlátlansága — a hozzá
kapcsolódó felelősséggel — csak Isten feltétlen
szeretetének fényében értelmezhető egyáltalán,
másképpen, ha Isten bármilyen korlátot szabna, a szeretete
többé már nem lehetne feltételek nélkül való.
Bonyolult? Nem hinnénk. Gondoljuk csak végig! Egy kevés józan
megfontolás, és a történelem minden vihara minden további
kérdés nélkül megmagyarázható az ember rossz
döntéseinek következményeként. Ennek magyarázata lehet a
tudatlanság, de lehet egy egészen más minőség is, amelynek
magyarázatát egy későbbi időre kell halasztanunk.
Most már láthatjuk a szabad akarattal járó lehetőségek
helytelen felhasználásának következményeit. De ez az
éremnek természetesen csak az egyik oldala. A szabad akarat
felhasználható a jó cél érdekében is. A
Teremtés működéséhez hozzájárulni — ez a mindenkori
helyes döntés fő kritériuma, de ez még nem minden. A helyes
döntés netovábbja, ha a cél érdekében készen
állunk akár önmagunkat is teljesen odaadni. Az
önfeláldozás — bármilyen formáját is vesszük — a
legtöbb, amit az egyén az isteni Tervért megtehet. Ez az adomány az
ÁLDOZAT.
Rövidesen az áldozat témakörét is körüljárjuk.
|
![]() |
|
![]() |
Szóval akkor most már (valamelyest) képben vagyunk
Istent, a lelket és a szabad akaratot illetően, ideje szemügyre venni ezek
közös, nagy projektjét — a Teremtést.
Talán mondanom sem kell, hogy az évezredek során
intézményesen sugallt kép ezúttal is helytelen. Ennek a helytelen
képnek köszönhető néhány, a közgondolkodásban
jelenlévő értelmetlen dolog, amelyek közül az egyik egy vita, ami
nagyjából kétszáz éve zajlik két
intézmény — a tudomány és a vallás — között, hogy
melyikük igazsága az „igazi”: a vallás által tanított
kreacionizmus vagy a tudomány evolúciós elmélete?
Gondolom nem meglepő, ha azt mondom, hogy mindkettővel alapvető,
koncepcionális problémák vannak. Az elsődleges gond, hogy egyik is,
másik is az elme csapdájában született, emlékezzünk csak:
az elme a saját létezésének ontológiai
(lételméleti) alapjait, az anyag köré szőtt
színes-szélesvásznú illúziótengerből vetette meg.
Természetszerűleg a továbbiakban is mindkét elmélet ilyen, az
anyaggal kapcsolatos képekre épül, kezdve a szakállas
öregemberrel, bezárva az anyagot felépítő atomok
golyócskái alkotta molekulák színes
füzéreivel.
Az értelmetlenség további taglalása helyett nézzük,
inkább miről is van valójában szó. Leírom emberi
fogalmakkal.
A megnyilvánulatlan, örök teremtő erő „elhatározta”, hogy
megnyilvánul. És lőn!…
Ennyi?
Ennyi…
Jó, akkor megpróbálom másképpen. Mi vagyunk a
világmindenség legjobb, legfantáziadúsabb kőművesei
és akarunk építeni egy házat. Egy soha nem volt,
gyönyörű, tökéletes házat. Azért, hogy
örömünket leljük benne. Azért, hogy azoknak is, akik majd benne
laknak, múlhatatlan legyen az öröme. Sosem építettünk
még ilyet, talán semmilyet sem, de nagyon akarjuk, nagyon, de nagyon és ez
elég ahhoz, hogy sikerrel járjunk — minden szempontból. Mindegy, hogy a
legkisebb részletekig tudjuk-e, milyen összetevői vannak egy ilyen
háznak, elég, ha tudjuk, hogy a világ olyan, hogy benne van mindennek a
lehetősége. Minden létrejöttének, minden
létrehozásának a lehetősége. A varázspálca, ami
ezt az egészet működésbe hozza nem más, mint az akarat. Nem tudni
kell a részleteket, elég akarni, nagyon akarni és a dolog
megtörténik.
Isten esetében ez az egész persze egy „kicsit” másképp néz
ki, ő ugyanis az a kőműves, aki — velünk ellentétben — mindent tud
és képes ebben a mindent tudásban szabályokat is
felállítani. A végtelen tudatosság, a végtelen tér
és idő, a végtelen hatás (mindenhatás) — az Abszolút,
mint mondtuk. Emberi szavakra lefordítva, Isten tudta mi a cél és ennek
érdekében létrehozta a szabályrendszert, és azt a dolgot, ami
ezt a szabályrendszert a létrejötte pillanatától
működtetni volt képes — önmaga kiáradását, amely
önmagát mindközönségesen a lélekként képes
értelmezni.
Ami minket, emberi alakban a lélek köré épült lényeket
illet, néhány egyszerű szabály szerint létezhetünk. Ezeket
a szabályokat nem lehetséges megkerülni, de át lehet hágni. Ez
természetesen azt jelenti, hogy a szabályokat megszeghetjük, de nem
mentesülhetünk a megfelelő következmények alól. Három
nagyon fontos alapszabály van. Az egyik a szabad akarathoz köthető, és
arról szól, hogy a lélek által hordozott végtelen
teremtőerő tetszés szerinti felhasználásáért
korlátlan felelősség terhel mindenkit. Röviden úgy
fogalmazhatnánk: azt kapod, amit adsz. A tetteink, gondolataink
következményei minden körülmények között visszahatnak
ránk. Nincs mellébeszélés. Teljesen mindegy, az elme mit hazudozik
össze-vissza önmagának, ezzel a dologgal jobb megbékélni.
Annál is kevésbé érdemes a „sorssal” való alkudozásra
vesztegetnünk az életünk drága idejét, mert ez egy egyszerű,
önműködő szabály a Teremtésben, Istent ilyen értelemben
hidegen hagyják az egyén által önmagának generált
nyomorúságok. Hiszen mint mondtam, nincs eredendően semmi olyasmi, ami
bárki sorsát már a startvonaltól negatívan
befolyásolhatná, amely hatásnak ráadásul Isten lenne a
forrása. Nem ő a felelős értünk. Bármi ilyesmi a szabad
akaratból fakadó korábbi rossz döntésnek a
következménye. Ez a szabály sokak számára ismerős lehet
úgy is, mint a karma törvénye.
A másik fontos szabály az okság elve. Semmi sem ok nélkül
való és minden valaminek az oka. A Teremtésben. Ezt azért
szükséges hozzátenni, mert enélkül a megrögzött
elme-imádók a formális logika szabálya szerint azzal
gondolják kétségbe vonni Isten létét, hogy eszerint
tehát neki is kellett valamilyen okának lennie. Ahogy már volt erről
szó, az elme fogalmai számára kizárólag a Teremtés
pillanata utántól nyílik lehetőség bármilyen
jelenséget megragadni — idő, tér, végtelen, tudatosság, stb. —,
e pillanat előtt minden az Abszolútum (tudományos kifejezéssel
élve, szingularitás) elérhetetlenségébe olvad. A logika is.
Maradjunk ennyiben.
A harmadik szabály a kegyelemmel kapcsolatos. A Teremtés minden
alkotórészének mindaddig, amíg részt vesz a Teremtés
fenntartásában, minden ehhez szükséges erőforrás a
rendelkezésére bocsáttatik. „Ingyen” és „bérmentve”! A
kegyelem lehetősége adott, nem kell kiérdemelni, viszont el lehet
veszíteni. Ehhez az szükségeltetik, hogy az ember bűnt kövessen el.
Emlékezzünk csak, mi a bűn: tudatos, ártó
szándékú cselekedet. Gyakran elhangzik mentségképpen, hogy
nem lehet bűn az, amiről az egyén nem tudja, hogy ártalmas mások
számára — ez azonban csak az elme ostoba kifogása, hiszen mindannyiunknak
ösztönösen tudnunk kell, hogy amitől mi magunk is ódzkodunk, az
mások számára sem kívánatos, és ahogy az egyén
félti a saját épségét, életét, ugyanígy
tesz mindenki más is. (Most nem beszélve arról, ha valaki tényleg
híján van a legalapvetőbb természetes ösztönöknek, mert
az már az elme működésének súlyos
fogyatékosságaira utal.)
Ez a három egyszerű szabály képezi az emberi létezés
kereteit. Jobban belegondolva, sokak számára egészen jogosan tűnhet
teljességgel érthetetlennek, hogyan nem képesek az emberek ezen
szabályok szerint békességben, teljességben, boldogságban
élni? Ami azt illeti — a korábbiak fényében —, teljesen
nyilvánvaló erre a magyarázat: az emberek nincsenek tudatában az
életüket meghatározó elveknek. Valami folyamatosan
megakadályozza őket a tisztánlátásban. Méghozzá
az elméjükön keresztül. Másutt már láthattuk, hogy az
elme — a korlátosságánál fogva — mennyire kiszolgáltatott a
megfelelő manipulációval szemben. E rosszhiszemű
befolyásolás forrása nem pusztán a társadalmainkat
jellemző rendszer, hanem valami mélyebb, sötétebb dolog, amely — nem
mellesleg — magának a rendszernek legalapvetőbb működési elveit is
meghatározza. Ez a valami nem más, mint a metafizikai GONOSZ.
Ijesztő, ugye?
Pedig ezen hatások ellen remek eszközeink vannak, ijedelemre semmi ok!
Hogy tisztába kerüljünk a lehetőségeinkkel, rövidesen sort
kerítünk a téma kicsit alaposabb
körüljárására.
|
![]() |
|
![]() |
Kezdetnek ízlelgessük egy kicsit a következő két
kifejezést: áldozattá válni
és áldozatot hozni… Ugye világos a kettő közötti
különbség? A szellemi fejlődés szempontjából
utóbbinak van nagy jelentősége, nézzük hát meg, miről
is van szó.
Mint korábban már többször is rávilágítottunk, a
lelki-szellemi út legfontosabb mozzanata a
tudatosságunk emelése, ami nem lehetséges anélkül, hogy az elme
valódi természetével és
működésével tisztába ne kerülnénk. Az elme
csapdájában, nulla tudatossági szinten ugyanis semmi
sem az aminek látszik, ebben a bizonytalan állapotban csak egy dologban
lehetünk biztosak:
zsákutcában hajtunk egy olyan autóval, amelyiken nincs
hátramenet.
Az elme csapdájának alapja — idézzük egy kicsit vissza — egy mindent
átható félelem, ami az elme
önnön elkerülhetetlen végességének biztos
tudomásából fakad. E félelem következménye az a
működésmód, amit úgy jellemezhetünk, hogy az elme
egész élettartama alatt mást sem tesz, mint
hogy folyamatosan elterelni igyekszik a saját figyelmét a
szükségszerű megsemmisüléséről.
Talán könnyű lehet belátni, hogy az elme önmagára
irányuló igyekezeténél önzőbb valamit nehéz
lenne a világon találni. Az elme állandóan kapni akar, ingereket,
hatásokat,
reakciókat, ami segítheti
fenntartani az állandóság illúzióját. Senkit se
tévesszen meg a látszat, hogy az elmék nem
ritkán adnak is egymásnak, ennek azonban semmi köze az
önzetlenséghez — ez egy elmeközi
tranzakciós mechanizmus: azért adok, hogy kapjak. Dicséretet,
veszekedést, hízelgést,
megalázást, kritikát és szerelmet is akár… Igen, szerelmet!
Erre majd még visszatérünk…
Teljesen nyilvánvaló, hogy ebben a rendszerben az önzetlenségnek vagy
az áldozatos viselkedésnek
nemigen van helye. Az az elme, amelyik így viselkedik, nagyon hamar behozhatatlan
hátrányba
kerül a többi, a másik elmével szemben, aminek a
végeredménye kivétel nélkül érzelmi és/vagy
mentális kizsákmányolódás lesz. Ha mégis
találkozunk vele, az mindenképpen valamiféle szellemi,
tudatosságbeli emelkedettséget feltételez.
Ahhoz, hogy mégis megérthessük az áldozat lényegét,
megint csak máshonnan kell közelítenünk a
dolgot. Emlékszünk még ugye, a Teremtéssel összefüggő
Feladatra? És az ingyen kegyelemre? Ha
részt veszünk a játékban, ha hozzájárulunk a
Teremtés fenntartásához, cserébe minden ehhez
szükséges erőforrást megkapunk a forrástól. De
valójában mit jelent ez a hozzájárulás? Mit kell
tennünk, hogy jól végezzük a dolgunkat?
Vigyáznunk kell — jó gazdaként — a ránk bízott javakra, a
ránk bízott életekre, ügyelnünk kell a
rendelkezésre álló erőforrások zavartalan,
zökkenőmentes körforgására. Emberként ez a
kötelességünk. Ez az a bizonyos játék a Teremtővel, amely
játék sikeressége nem másban mérhető,
mint a teljes, boldog életben. Jó mi?
És most, nagy levegő… A Teremtés minden része ugyanezt
teszi!
Minden része?
Na de, egy őznek, egy szöcskének vagy egy fűszálnak nincs is olyan
elméje, mint az embernek! Nem
baj. Nem szükséges elme ahhoz, hogy valami részt vegyen a nagy
játékban. Az a valami, ami minden
teremtett dologban azonos, pontosan tudja, hogy mikor mit kell tennie. Bizony, ez esetben is a
lélekről beszélünk.
Vegyük észre, hogy az előbb említett körforgásban
voltaképpen a lélek, vagyis a Teremtő Isten
áramlik azért, hogy fenntartsa a Teremtés tökéletes
művét. Vegyük észre azt is, hogy azt, amikor
a szöcske megeszi a fűszálat, a szöcskét a gyík, a
gyíkot egy ölyv és így tovább… csak az elménk
láttatja veszteségnek, mi több tragédiának. Ez
valójában nem más, mint az örök körforgás!
Ha más oldalról közelítjük, a fűszál, a szöcske
és a gyík hozzájárulása a nagy egészhez nem
más,
mint áldozat. Az ő szempontjukból talán tudattalan, de semmivel sem
kevésbé értékes, mintha
tudatos lenne.
Erre pillanatnyilag mi vagyunk képesek, mi emberek. Ehhez azonban először is
fel kell nőni a
Feladathoz, amihez az első lépés valahogy fellebbenteni az elme
illúziófüggönyét, ami eltakarja
előlünk az Igazságot.
Tudatos lényként áldozatot hozni nagyon komoly kihívás,
különös tekintettel arra, hogy végtelen
lehetőségeink vannak azon túlmenően is, hogy feláldozzuk
önmagunkat. Néha bizony erre is szükség
lehet, a történelem nagyjai számtalan példát mutattak erre is,
de a hétköznapok közegében ennél
sokkal kevesebb is elég lehet, hogy jobbá tegyük a saját
életünket vagy másokét — hogy jobbá
tegyük a világot.
Az áldozat komolyságot, odaadást és szilárd
elhatározást igényel. Van egy dolog, egy cselekvés
ami egyesíti magában e három alkotóelemet. Ez a valami nem
más, mint az IMA.
Hamarosan bővebben is szót ejtünk róla.
|
![]() |
|
![]() |
Az Istenhez való viszonyunk jó eséllyel megragad a hit és a
hiedelmek, vagy éppen az intézményesített vallásosság
babonáinak tartományában, ha nem értjük meg a gonosz
helyét a Teremtésben. Ennek nehezen túlbecsülhető
jelentősége van, amennyiben az üdvösség
eléréséhez nem elegendő pusztán erényesnek lennünk
— a bölcsesség hasonmód elengedhetetlenül szükséges
hozzá. Ami azt illeti, a szellemi kiteljesedés szempontjából a
jóságot és bölcsességet nem is lenne szabad
különválasztani, hiszen bármelyikük hiánya eleve
kétségessé teszi a sikert.
Az egyszerűbb érthetőség kedvéért ideidézzük
egy ősi, a magyarság részéről jobbára elfeledett, de nem
elveszett szellemi irányzat világképét — ez a rábaközben
fennmaradt büün vallás tanítása Istenről,
Teremtésről, jóról és rosszról. Az ősi
tanítás a következőképpen írja le a
világot:
Isten (Öregisten), hogy a Teremtés minél szebben és jobban
végbemehessen, önmagát ketté választotta (egy nagyobb női
princípiumra «Boldogasszony» és egy kisebb férfire «Istenapa»), hogy a
kiáradás e két őselv folyamatos egyesülése
folytán a létrejövő világ lehető legjobb
minőségét hozza létre. Azonban, mielőtt ez
megtörtént volna, a férfi elv kivetett magából minden
rosszat, alantast és sötétet, hogy ezen minőségek ne
ronthassák le az isteni alkotást. Ennek az alapelvnek egy
rendkívüli filozófiai következménye van.
Méghozzá az, hogy innentől nem kell elfogadnunk a rosszat a
világunk szerves részeként, egy pillanatra sem kell fejet hajtanunk
előtte, ráadásul a fentebbi okból kifolyólag, ha nem is
tudjuk eleinte, hogy hogyan győzzük le, az isteni szándékkal a
hátunk mögött elég, ha egyszerűen csak ellenállunk
neki. És a gonosz nem rúghat labdába!
Ezzel szoros összefüggésben ki kell hangsúlyoznunk, hogy
régieknek volt egy nagyon egyszerű, józan érvelése a
világ egyensúlyával kapcsolatban. A legtöbb korabeli és
mai filozófiai rendszer is azt állította, azt állítja
hogy az egyensúly létrejöttéhez elengedhetetlen az
ellentétes erők szakadatlan küzdelme, végső soron a
jó és a rossz harca. A régiek erre azt mondták, hogy a
világ eredendően harmonikus, és szükségtelen benne a
folyamatos harc jelenléte, arról nem is beszélve, hogy
miféle mindenható istenség az, amelyik nem képes arra, hogy
a maga egyensúlyát megteremtse? Kicsit költőien megfogalmazva,
árnyék nincsen fény nélkül, de fény van
árnyék nélkül. A két kozmikus szellemi energia
viszonyát valamivel egyszerűbben kifejezve: az árnyéknak
előfeltétele a fény, de fordítva ugyanez nem igaz.
A Teremtésnek van még egy nagyon fontos tulajdonsága,
mégpedig az, hogy Isten (illetve a két őselv az
egyesülésük folyamán) nem a semmiből hozta létre,
hanem önnön szellemanyagából. Ez nem kevesebbet jelent, mint
hogy az isteni minőség egész egyszerűen szétoszlott a
maga létrehozta valóságban, mindenütt és mindenkor
jelen van, értelmetlen tehát az a megközelítés — vagy
inkább eltávolítás —, hogy Isten valahonnan
kívülről szemléli működésének
eredményét.
Lássuk hát, a fentiek fényében mit mondhatunk el a
gonoszról. A legfontosabb, hogy az isteni szándéknak
megfelelően NEM része a Teremtésnek, hiszen az általa
képviselt minőségek még a teremtés aktusa előtt
leválasztásra kerültek a későbbi nagy
egészről. A gonosz egy másik nagyon fontos jellemzője, hogy
lényegét tekintve mindenben Isten ellentéte. Ez nagyon
lényeges részlet és rögvest ki is kell fejtenünk, hogy
elejét vegyük az olyasfajta — logikusnak tűnő —
spekulációknak, amelyek Istent és a gonoszt
valamiféleképpen egyenrangú szellemi entitásoknak, a gonoszt
Isten lehetséges kihívójának tételezik.
Szóval… A gonosz, bár Istenhez hasonló, azzal
tökéletesen ellentétes előjelű minőség. Ha
úgy tetszik, egy negatív szellemi energia, ami bár
kívül esik a Teremtés birodalmán, a szellemi
természeténél fogva mégis képes azzal
kölcsönhatásba lépni. Menjünk akkor sorjában. Isten
például teremt, a gonosz erre nem képes, legfeljebb
közvetít, eloszt. Isten épít, összefog, egyben tart, a
gonosz a rombolásra, a pusztításra kísért. Isten maga
az egyensúly, a gonosz az egyensúly hiánya, a
bizonytalanság. Isten a változásban is állandó, a
gonosz a mindent elsöpörni kész káosz, és így
tovább… Végül, de nem utolsó sorban, Isten
önmagában mindenható, a gonosz csak befolyásolni képes.
Itt vegyünk észre egy iménti, lényeges
megfogalmazásbeli mozzanatot: az írtuk, pusztításra
kísért. Ezt azért fontos észben tartanunk, hogy
lássuk, a teremtett világban — a természetben — szerteszét
tapasztalható pusztulás nagyobbik része a körforgás
sajátja és nem a gonosz működésének
következménye. Ennek részleteire hamarosan
rátérünk.
Tulajdonképpen itt meg is állhatnánk, de egy valamit még
mindenképpen le kell szögeznünk. Habár a gonosz jelentette
szellemi energia önmagában lényegében mindenre alkalmatlan a
Teremtéssel kapcsolatban, mint szellemi erő, kapcsolatba tud lépni a
Teremtés alkotórészeivel. A gonosz ebbéli
képességét ránk, emberekre is kiterjesztheti — ha hagyjuk.
Talán már sokan kitalálták, mi az emberek leggyengébb
pontja, amely természeténél fogva teljesen kiszolgáltatott
ezzel a hatással szemben. Úgy van, ez a gyenge pont a elme!
Máshol kifejtésre került, hogy az elmének önmaga
elkápráztatásában hihetetlenül nagy lendülete van.
Ez a lendület adja a mérhetetlen bizonytalanságát is,
és ez az oka annak, hogy megfelelő módszerrel igen kis
ráhatással is kibillenthető és a kívánt
irányba befolyásolható. (Közbevetőleg jegyzem meg, hogy
talán már ennyiből is érezhető, hogy milyen nagy
jelentősége van az elme féken tartásának — mondjuk
például egy olyan tanítással, ami az egymás
iránti szeretet gyakorlására épül, és a
tanítómestere a igazsága erejét azzal is képes volt
bizonyítani, hogy tanúságtételül meghozta a legnagyobb
áldozatot, amit — akár egy ember is — meghozhat: odaadta az
életét…)
Közelítünk annak magyarázata felé, hogy mit keres a
világban az a nyomasztóan sok szörnyűség és
szenvedés, ami végigkíséri az emberi történelmet
egészen napjainkig.
Szó volt már arról, hogy az ember a szabad akaratot Isten
szándéka szerint bármire felhasználhatja. Ez szó
szerint bármit jelent és sajnálatosan magában foglalja azt
is, ha az ember ez a szabadságot rosszra használja, vagy éppen
rosszra használja, rossz befolyás hatására.
Megérkeztünk. A gonosz itt lép be az emberi valóság
területére.
Az elméről szóló részben már rámutattunk,
hogy az ember a szellemi természetéből fakadóan, minden
vitán felül morális lény. Ebből egyenesen
következik, hogy minden ezzel ellenkező, amorális viselkedés
és tett hátterében a gonosz befolyását kell
keresnünk. És valóban erről van szó!
Gondolkodjunk el ennek a megállapításnak az
igazságán! Érezzük a remegést, ahogy az eddigi
világunk képzeletbeli alapjai meginognak? Vége a
mellébeszélésnek, hiszen akiben egy csöppnyi
józanság maradt, annak innentől kezdve világosan kell
látnia, hogy az emberi világ minden nyomorúságára
csak és kizárólag egy kimerítő magyarázat
lehetséges! Gondolkodjunk! Jelen világunkban szinte mindenhol
megtalálhatjuk azt a gondolatot, mint valamiféle világnézeti
alapvetést, hogy minden dolognak létezik a vele ellentétes,
negatív párja és mi sem természetesebb annál, mint
hogy elfogadjuk ezek állandó szembenállását. Ez a
sötét megközelítés mára már mindent
átitatott, kiváltképp az iparággá
terebélyesedett ezotériát, amely műfajban mindent el lehet
adni jó pénzért, ha beleszőjük ezt a yin-yang-féle
képtelen ostobaságot. Egy kérdés: vajon minek állhat
érdekében a rossz, minden téren való elfogadtatása? A
fentebbiek fényében a válasz nem lehet kétséges.
Mi történik, ha a végtelen teremtőerő a szabad akarattal
együtt rossz „kezekbe” kerül? Atombomba, veszélyes hulladék,
fegyverkezési verseny, űrszemét, vegyifegyver, műanyag,
pénz, GMO, gyógyszeripar. De ennek a következménye a
gonoszság, a kegyetlenség, az önzőség, az
érzéketlenség, az irigység, a haszonlesés, a
hazugság is és még hosszasan sorolhatnánk.
Az iménti felsorolásból sokunk számára felderenghet
egy ismerős hely, egy világ, ami ez idő tájt eluralkodott az
egész bolygónkon. Úgy van, a CIVILIZÁCIÓNKRÓL
van szó! Valamelyik következő bejegyzésben megvizsgáljuk,
milyen viszonyban is van egymással a metafizikai gonosz és az emberek
világa.
|
![]() |
|
![]() |
A szabad akarat fegyvertárában — bár ez általában nem
magától értetődő — az ima az atomfegyver. Imádkozni,
térden állva, ráadásul összetett kezekkel, ez a legtöbbek
számára valamiféle megalázkodó, önfeladó
könyörgést jelent. Ez a vélekedés azonban — mondanom sem kell —
az Isten-ember kapcsolat súlyos félreértelmezéséből
fakad.
Ahogy máshol már érintettük, Isten és az ember,
egylényegűségükből fakadóan, egyenrangúak a
Teremtés játékában, mindössze annyi a megkötés,
hogy Istent nem korlátozhatják a saját szabályai, míg
ugyanezen szabályok az embert igen. Röviden fogalmazva, az ima az Istennel
való kommunikáció eszköze. Ez a meghatározás azonban
egyáltalán nem pontos, mert a kommunikációról mindig azt
feltételezzük, hogy van valamilyen, a legtöbbször
behatárolható iránya. A megfelelő helyen szó esik arról,
hogy Isten nem valaki vagy valami, aki vagy ami van valahol. Ezeket a képzeteket csak az
elme erőlteti, mert számára az anyagi valóság csak így
rendezhető el kellő szilárdsággal. Azt is láthattuk, hogy Isten
nincs valahol, mert mindenhol ott van. Az imát ilyenformán tehát úgy
lehet elképzelni, mint egy eszközt, amivel a teremtett valóságot
hangolhatjuk az elérendő cél érdekében.
Talán felesleges külön hangsúlyoznom, ami a fentebbiekből egyenesen
következik: az ima nem pusztán beszélgetés a legfelsőbb szellemi
lénnyel. Az ima magának a teremtő szándéknak a
legtisztább megnyilvánulása.
Akár az ismétlés hibájába esve, újra
és újra eszünkbe kell idéznünk, hogy milyen nagy
jelentősége van annak, hogy a szabad akarat a Teremtéssel összhangban
nyilvánuljon meg. Az ima sem tud másmilyen lenni, szóval ami nem ilyen, az
nem ima. Egy pillanatra, de tényleg csak egy pillanatra gondoljuk el azt a
képtelen helyzetet, amikor egy világnyomorító diktátor vagy
zsarnok este, lefekvés előtt azzal fordul a legfelsőbb lényhez, hogy
segítsen neki még gonoszabbnak, még kegyetlenebbnek lenni, hogy még
több embert gyilkolhasson meg… Világos ugye?
Ezzel akkor megvolnánk, de itt adódik a következő kérdés:
milyen a jó imádság? Hogy kell ezt jól csinálni?
A dolog a korábbiak fényében már nem lehet meglepő, a
lényeg ezzel kapcsolatban is a tudatosság. Nyilván nem nehéz
megérteni, hogy bármire hatással leginkább úgy lehetünk,
ha teljességgel tudatában vagyunk a megváltoztatni kívánt
dolognak, legyen az akár a legkisebb vagy éppen a legnagyobb
problémája az életnek. Az ima „technikájáról” nem
sokat mondhatunk, hiszen ahány ember, annyiféle módszer létezhet,
hogy önmagunkat az élet legnemesebb és legfontosabb céljai
érdekében kizökkentsük az elme által ránk erőltetett
mindennapi zűrzavarból. Mindenesetre imádkozzunk úgy, hogy
igyekezzünk szemlélődéssel, meditációval a legteljesebb
mértékben elmélyedni az imádság tárgyában. Ha
jól csináljuk, a valóság változni fog, s a legfelsőbb
Jó támogatásával a háttérben nincs az az erő vagy
szándék — legyen az akár evilági vagy szellemi eredetű —, ami
ellenállhatna.
Az Igazság keresésének útján elérhető a
tudatosság olyan emelkedett szintje, ahol az egyén élete
lényegében egyetlen imádságnak tekinthető. Ez
kétségtelenül távolinak tűnő cél, de
egyáltalán nem olyan távoli, ahogyan azt a legtöbben hiszik. Az
elhatározáson kívül kitartás szükséges
hozzá, és ennek semmi köze sincs az aszkézishez vagy
bármiféle önsanyargatáshoz. Az isteni mű
örömtermészetű, az alkotójához sem vezet más
út, mint az öröm és a szeretet útja.
Az imádság összeköttetés, kapocs ISTEN
és
közöttünk. Istenről már esett szó korábban.
Talán érdemes lehet feleleveníteni az ott olvasottakat.
|
![]() |
|
![]() |
Nagyon nehéz témához érkeztünk és ez nem
kizárólag a bonyolultságából fakad — sokkal inkább a
hozzá fűződő érzelmeinkből. Gondoljuk csak el, valaki azt
mondja valami számunkra — legalábbis látszólag — életbevágóan
fontos dologról, hogy úgy ahogy van, rossz. Hát ez eléggé
mellbevágó tud lenni, nem? Na, hát
a civilizációnkkal pontosan ez a helyzet.
De menjünk sorjában.
Mit mondhatunk el a civilizációnk alapjairól?
Legelsősorban is, hogy lényegét tekintve anyagelvű. Ezt nem nehéz
felfedezni, hiszen a
civilizáció keretei között zajló élet minden mozzanata az
anyag köré szerveződik. Az anyag
érzékelése, az anyag ismerete, az anyag birtoklása áll a
mindennapok középpontjában. Ebből fakad
a vele kapcsolatos — a civilizáció egész szerkezetét
egyébiránt szétfeszítő — legádázabb
ellentmondás is: mivel az anyag a körülvevő világban,
közelebbről a Természetben található, az
anyag megszerzése, kiaknázása a Természet
leigázásában és kihasználásában,
végső soron
elpusztításában ölt testet.
Ezzel szoros összefüggésben mindenképpen idekívánkozik,
hogy a civilizáció szerkezetét egymással
szorosan együttműködő intézmények hálózata
alkotja. Az intézményekre bővebben is ki kell
hamarosan térnünk, itt legyen elég annyi, hogy az egyik legfontosabb
intézményt gazdaságnak
hívják és a működésének alapelve már
önmagában is ellentmond a Teremtés szellemiségének.
Emlékezzünk csak vissza, korábban, az Istenről szóló
fejezetben már szóba került az Egyensúly
Törvénye, ami röviden annyit mond, hogy minden létező, amennyi
erőforráshoz hozzájut az ingyen
kegyelem által, ugyanannyit vissza is kell szolgáltatnia az örök
körforgásba. A dolog rém
praktikus! A szükséges — és elégséges — mennyiségű
erőforrás visszajuttatása ugyanis teljesen
önműködően zajlik, az élet esetében ez egészen
kézzelfogható — az élet elmúltával az egyenletben
levő egyenlőségjel túloldalára igen rövid időn
belül egy nulla kerül. Gondolja végig mindenki mi
történik akkor, ha az élő szervezet valamiképpen a
szükségesnél jóval több erőforrást vont volna
bele a működésébe! Könnyebb megérteni a dolgot, ha a
létfenntartással kapcsolatban nem csak az
elfogyasztott anyagot, hanem a felhasznált energiát is
számításba vesszük.
Az imént említett, gazdasággal kapcsolatos alapelv a végtelen
és lehetőség szerint egyre növekvő
ütemű növekedés kívánalmában nyilvánul meg. Ez
az az alapelv, amelynek mentén a gazdaság a
legnagyobb közegyetértés által övezve működik, holott
szemmel is jól látható, hogy mindeközben a
környező világ megsemmisül.
Habár az egyre több erőforrást igénylő, kitermelő
és előállító gazdaság a javakat egyre nagyobb
mennyiségben teremti elő, ezen javak elosztását illetően azonban
mégis az egész világra
kiterjedő, durva egyenlőtlenségeket figyelhetünk meg. Ez is egy igen
különös ellentmondás!
A teljesség igénye nélkül ejtsünk szót a
civilizáció néhány további
intézményéről. Mielőtt ebbe
belevágnánk, a vizsgálódásunk tárgyát
kétfelé kell választanunk. A civilizációnk bonyolult
szerkezetét valós illetve elvont intézmények szövevényes
hálózata alkotja.
A valós intézmények második legfontosabbika a politika, amelynek
célja tulajdonképpen a gazdaság
torz működésének a társadalmakkal való
elfogadtatása amellett, hogy a politikát működtető
viszonylag szűk társadalmi csoport az egyik jelentős haszonélvezője
a fentebb említett
elosztásbeli egyenlőtlenségnek. Hasonló okból van
szükség a médiára is, ami az emberi
gondolkodás befolyásolásának legfontosabb eszköze. Meg kell
említenünk e helyütt a tudományt is,
amelynek eredeti célja — a világ megismerése —, már csak
elenyésző jelentőséggel bír, fő
működési területe jó ideje a gazdaság érdekeinek
kiszolgálása, szinte kizárólag a haszonszerzést
tartva szem előtt. Nagyon fontos eleme az intézmények
hálózatának az oktatás. Gondolhatnánk,
hogy az élettel kapcsolatos tudás átadására jövő
generációinak az oktatás a legideálisabb
terepe. Ez azonban nem így van, a mindenkori következő nemzedék
felkészítése akkor megfelelő, ha
az az oktatási rendszerben az intézményekhez való minél jobb
igazodást sajátítja el. Intézmény
ezeken kívül a művészet is, ami látszólag az ember
szellemi-lelki épülését szolgálja, azonban ez
sem fedi a valóságot, hiszen többnyire a művészet sem más,
mint a haszonszerzésnek egy
különleges módja. Az intézmények közé tartozik az
igazságszolgáltatás is, aminek az adott
keretek között vajmi kevés köze van az igazsághoz, sokkal
inkább valamiféle mesterségesen
megkonstruált jogrendszerhez, aminek igen jól érzékelhetően
nincs más célja, mint elfedni az
átlagember elől a mindennapokkal kapcsolatos valóságot.
A sort hosszasan folytathatnánk, viszont kicsit általánosabban
megközelítve a kérdést már most
leszögezhetjük, hogy a civilizáción belül lényegében
minden intézmény. Végül, de nem utolsó
sorban meg kell említenünk mind közül a leg-fontosabbat, ami
tulajdonképpen keretbe foglalja az
imént említett intézményeket, ez pedig az állam. Az
állam elviekben egy emberi közösség
működésének — ennél fogva fennmaradásának —
legfőbb eszköze lenne, az imént felsorolt
civilizációs jellegzetességek azonban egyértelműen
ellentmondanak ennek.
Teljesen jogosan merülhet fel a kérdés, mire jó az, ha valami
intézmény? Hát, ami minket,
egyszerű halandókat illet, kijelenthetjük, hogy nagyjából
semmire. Az intézmények legfontosabb
tulajdonsága, hogy eltűnik belőlük az ember. Ez még akkor is
így van, ha amúgy a legtöbb
intézménynek van "arca", ami általánosságban a
vezetőjével azonosítható. Ez azonban ne tévesszen
meg senkit, valójában nincs másról szó, minthogy az emberrel
együtt a felelősség is
eltüntethető. A felelősség eltűnésével pedig mód
nyílik arra, hogy egy — a társadalom életére
rendkívül káros — jelenség felbukkanjon: a hétköznapi
valóság manipulálásának lehetősége.
Mielőtt belevágnánk a civilizáció szövetének
szétbontogatásába, röviden és
általánosságban még
ki kell térnünk az elvont intézményekre is. Ezek a
legtöbbször magatartásformákat határoznak meg
a társadalom tagjai számára, mégpedig azon célból,
hogy az egyén a lehető legjobban legyen képes
illeszkedni az intézményrendszerbe.
A félreértések elkerülése érdekében valamit
nyomatékosan le kell szögeznünk: az elvont
intézmények legnagyobb része az emberi közösségek
működésének, mi több fennmaradásának fontos
kellékei. Más lapra tartozik, hogy a civilizáció keretei
között ezek nagy része is eltorzult,
szerepük megváltozott, jelentőségük elcsökevényesedett.
A jobb érthetőség kedvéért, néhány
elvont intézmény: a család, a házasság, a
vallásosság, kötelesség, hazaszeretet, a férfi-női
viszonyrendszer, és így tovább. Talán egyszerűbb
megérteni az elvont intézményeket, ha arra
gondolunk, hogy ezek nem pusztán fogalmak, hanem kivétel nélkül
valamiféle
magatartásforma-rendszert határoznak meg, amelyek jellemzően az emberi
közösség létezésének
egy-egy fontos részét szabályozzák.
Ezek után talán már nem lesz váratlan, ha azt mondom, hogy a
valóságos intézmények lényegében az
elvont intézmények kiszorítására alakultak ki. Mondok
példákat. Itt van mindjárt a természetben
élő ember vallásossága, ami rendesen az emberen túli, az ember
feletti valósággal való kapcsolat
személyes tapasztalatából fakad. Helyette ott van az egyház
dogmatizmusa. Vagy a velünk
született igazságérzet helyébe lépett személytelen
jogrendszer. Vagy az ugyancsak a születésünk
pillanatától működő, a környezetünkkel való
ösztönös egyensúlyra törekvésünk helyett ott van az
orvostudomány. Vagy a teremtett világ — benne az életünk —
megbecsülése helyett a pénz. Ne
feledkezzünk el a tapasztalatok jelentette tudásról sem, ami helyett ott az
információ. És még
hosszasan sorolhatnánk.
Már ebből is látszik, hogy itt valami nagyon nagy baj van. Pedig a java
még csak most jön!
Ha kicsit jobban megvizsgáljuk a civilizáció alapjait képező
intézményeket, észrevehetünk valami
furcsaságot. Vegyük például a gazdaságot. A gazdaságnak
valójában csak kisebb részét képezi az
értékteremtés, a nagyobbik része nem áll
másból, mint a javak közvetítéséből — ez a
kereskedelem. Kereskedni bármivel lehet, még olyan dolgokkal is, amik nem
léteznek, gondoljunk
csak a pénzpiacokra. Vagy vegyük a médiát, ami
információkkal kereskedik, ráadásul ezek jelentős
része sem a valóság leírására létrehozott
információ. A tudomány sajátos — nem feltétlenül a
társadalmak érdekeit tükröző — szempontok szerint
csoportosított tudást közvetít a világ és a
társadalmak között.
Azt kell látnunk, hogy a civilizáció keretei között zajló
életünk szinte másról sem szól,
minthogy különböző elosztó- és
közvetítőrendszerek folyamatai között bolyongunk,
kiszolgáltatva
intézményeknek, amelyek működéséről nem sokat tudunk
és amelyek tetszés szerint manipulálhatják
az életünknek tulajdonképpen bármelyik részét.
Emlékszünk még a gonoszról szóló bejegyzésben
leírtakra? Mi is volt a legfőbb tulajdonsága?
Teremteni nem képes, legfeljebb közvetít... Hogyan?!
A következtetés helytálló, bármilyen ijesztő is. A
civilizáció a gonosz felségterületévé lett,
ha egyáltalán nem volt az már a kezdetektől fogva.
Gondoljunk bele, itt ez a csodálatos, szépségben, javakban
bővelkedő bolygó, ahol a belátható
történelmen keresztül mindig, mindenhol és minden rosszra fordult!
Valami, mélyben munkálkodó
erő folyvást kikezd, elsilányít, végül elpusztít
mindent, ami önmagában értékes és a létezés
teljességéhez nélkülözhetetlen lenne.
Megszámlálhatatlan növény- és állatfaj halt már
ki az idők
során, de nem élhették túl ennek az erőnek a
rombolását emberi kultúrák tucatjai se, pedig a
történelem — legalábbis a hivatalos álláspont szerint —
még csak tízezer éve tart… A változás
mostanra — rossz értelemben — csak annyi, hogy a technológia
fejlődésével a romlás egyre
vadabbul, egyre ellenállhatatlanabb erővel zajlik — de meddig még?
Nyomasztó gondolatok. Ha kicsit jobban elmélyedünk a
körülöttünk zajló élet felszín alatti
folyamataiban, mindenhol ezt a sötét, baljóslatú
távlattalanságot találjuk — nem csoda, ha a
társadalmaink kétségbe esetten menekülnek a realitások
elől, méghozzá olyan módon, amit az
elanyagiasodott, emberi minőségéből kivetkőzött
civilizáció kínál: a fogyasztás mindent
lealacsonyító és elsorvasztó létmódjába
merülve.
A civilizáció, ha meggondoljuk, semmi olyasmit nem kínál, ami az
emberi létezésre pozitív
hatással lenne és ami a legriasztóbb, elveszi a legalapvetőbb dolgot
is, ami nélkül nem
lehetséges teljes és méltó életet élni. Ez nem
más, mint az EGÉSZSÉG.
Hamarosan megvizsgáljuk az egészség és betegség
problémakörét is.
|
![]() |
|
![]() |
Hogy megértsük a téma lényegét — az oldal
szemléletétől megszokott módon —,
ezúttal is el kell kell rugaszkodnunk az általánosan elfogadott
megközelítéstől. Tekintsünk
tehát a kérdéskörre kicsit más szemszögből.
A Teremtés, bár végtelenül változatos és nagyon
különböző dolgok alkotják, mégis egységes és
teljes egész, ahol minden dolog minden más dologgal folyamatosan kapcsolatban van.
Ez elsősorban
érzékek feletti, metafizikai kapcsolatot jelent, viszont sok esetben a fizikai
világban
létrejöhet és létre is jön kölcsönhatás. A
teremtett világ alkotórészei így vagy úgy hatnak
egymásra.
A jelenségeket a hétköznapi elme szemszögéből nagyon
nehéz megfelelően közelíteni, hiszen —
ahogy az áldozatról szóló fejezetben is kifejtettük — az elme
viharos működése a folyamatokat
kizárólag egyfajta, drámai megvilágításban tudja
értelmezni. Ez pedig akadályozza, hogy az
összefüggéseket kellő mélységben
vizsgálhassuk.
Kiindulásképpen újólag szögezzük le, hogy a
Teremtésnek értelme van és a finomszerkezetébe
eredendően bele van kódolva az egyensúlyra való törekvés.
Bármi van jelen a létezés színpadán,
erre tartósan csak akkor lehet képes, ha egyszersmind képes a
környezetével egyensúlyba kerülni.
Ez nyilván élő és élettelen dolgokra egyaránt
érvényes, könnyebb lehet viszont a folyamatokat az
előbbiekre vonatkoztatva elképzelni.
Bármilyen zavar támad a létezés szövedékében —
emlékezzünk csak, a Teremtés minden dolgok
lehetőségét magában hordozza —, annak két
következménye lehet. Egyfelől a zavar okozóját a
környezet kiiktatja, másfelől a környezet is, az új
létező is alkalmazkodik a megváltozott
helyzethez, ezáltal létrejön egy új egyensúly.
Az előbbieket az emberre vonatkoztatva kijelenthető, hogy a környezettel
való egyensúlyunkat
egészségnek (a magyar szó rendkívül kifejező és
láttató erejű), a megbomlott egyensúlyt, illetve
a visszaállításának folyamatát pedig betegségnek
nevezhetjük.
Talán nem szorul különösebb taglalásra a jelenségnek az
anyagi valóságban megnyilvánuló
mibenléte (kórokozók, immunrendszer), legfeljebb annyit érdemes
kihangsúlyozni, hogy
természetéből fakadóan az ember képes a
gyógyulást mind anyagi, mind szellemi, lelki síkon
pozitívan befolyásolni. Sokak számára hihetetlen lehet — még
többek számára talán nem —, hogy az
ehhez szükséges tudás szellemi értelemben mindenkinek a
rendelkezésére áll.
Létezik ezen túlmenően az „egyensúlytalanságoknak” egy
további fajtája, ami a fentebbiek
fényében nem sorolható a betegségek közé,
mégpedig azért nem, mert nem szorosan véve a
környezettel való kölcsönhatás eredményeként jön
létre. Ezek az úgynevezett civilizációs
betegségek, még inkább állapotok. A különbség
megértéséhez azt kell látni, hogy ezen állapotok
minden esetben a külső körülményekre adott belső reakciók
következtében jönnek létre, mégpedig
szellemi, lelki síkon, ilyenformán a betegségekkel kapcsolatos megszokott
módszerek alkalmazása
jellemzően nem kecsegtet sikerrel.
Mint másutt olvashattuk, a civilizáció az emberi életet — a
metafizikai gonosz hatásának
köszönhetően —, minden szempontból torz körülmények
közé kényszeríti. Ezen torz körülmények
okozzák az összes civilizációs ártalmat a
cukorbetegségtől a rákon, a magas vérnyomáson, a
szklerózis multiplexen, az autoimmun betegségeken és a
szív-és
érrendszeri betegségeken át,
egészen az Alzheimer-kórig. A sor természetesen nem teljes. Az
ártalmak keletkezhetnek anyagi
síkon (pl. a táplálkozással kapcsolatos dogmák vagy a
mozgáshiányos életmód, satöbbi...), de
mentális síkon is (félelem gerjesztés a médián
keresztül, eltávolodás a természettől, az emberi
kapcsolatok lerombolása, szeretettelenség, és így
tovább).
E helyütt sajnos ki kell térnünk a modern orvoslás
témakörére is, amelyhez fogható sötét
„tudományt” keveset alkottak a történelem során, amelynek jelmondata
akár az is lehetne, hogy
mesterkedj addig, amíg mindent tönkre nem teszel... Az orvoslás
mélyén
meghúzódó baljóslatú
szándékról sokat elárul az a közszájon forgó,
tréfásnak beállított mondás, amely így szól:
„Egészséges ember nincs, csak rosszul kivizsgált beteg”.
Ízlelgessük
egy kicsit a gondolatot, az
esetleges hétköznapi tapasztalataink fényében!
Köztudomású, hogy az egyik legjövedelmezőbb iparág a
gyógyszeripar, ahogy az is, hogy a
gazdasági alapvetések következtében ezzel az iparral szemben is
elsődleges követelmény a
jövedelmezőség. Nem nehéz belátni, hogy az extraprofitot
termelő iparág és az egészséges
társadalom a jelen civilizációs keretek között
összeegyeztethetetlen, ahogy az sem kérdés, hogy
melyik fél kezében vannak erősebb, alkalmasabb eszközök, hogy a
másikat megfossza a józan,
megfontolt döntés lehetőségétől. Elkeserítő
és
mélyen erkölcstelen, hogy az egyik ilyen eszköz
éppen az orvos, aki visszaélve a hozzá segítségért
forduló beteg bizalmával, kiszolgáltatja őt a
gyógyszeripar profitéhségének.
A modern orvoslás egészével kapcsolatban nagyon komoly
kétségeket kellene, hogy felvessen a
puszta ténye annak, hogy habár a diagnosztika, az orvosi eljárások
és a felhasznált anyagok,
illetve a mindezek hátterében álló tudásmennyiség az
elmúlt évtizedek során elképesztő
fejlettségi szintet ért el, a civilizált emberiség
egészsége mégis soha nem látott, rossz
állapotban van, a kilátásai az életminőséget
illetően több mint tragikusak. Hogy ezek a tények
nem tudatosulnak a társadalom széles körében, az nem véletlen.
Egészen szorosan idetartozik az
az elképesztő tény is, hogy az „egészségügy” annak
ellenére is ilyen alacsony hatékonysággal
működik, hogy hatalmas összegeket fordítanak a
közpénzekből a
fenntartására és működtetésére.
Mindezek ellenére jól megfigyelhető, hogy a társadalom nagyobbik
része számára az „orvoshoz
járás” már-már rekreációs
tevékenységgé vált ahelyett, hogy mindenki otthon, saját
hatáskörében
tenne meg mindent az egészsége megőrzése vagy
helyreállítása érdekében. Ebben egyébként
számos
tradicionális rendszer nyújthat segítséget, akár
pusztán csak
a gondolkodásunk átformálásával:
nincs gyógyíthatatlan betegség, csak gyógyíthatatlan beteg.
Viszonyunk a modern orvosláshoz csak egy, az életünket
behálózó temérdek függőség közül. Ahhoz,
hogy ezen változtathassunk, mindenek előtt tudatossá kell válnunk a
tekintetben, hogy
lehetetlenség teljes, boldog és nem mellesleg egészséges
életet élnünk anélkül, hogy
felelősséget vállalnánk saját magunkért. Ezt a
felelősséget senki más nem vállalhatja
helyettünk, még akkor sem, ha egyébként ezzel hiteget is minket annak
érdekében, hogy a javára
lemondjunk a józan döntés lehetőségéről.
Természetesen tisztában vagyunk azzal, hogy a
változtatás a hétköznapok valóságában
egyáltalán nem könnyű, mégis ez az egyetlen kiút a
civilizációs csapdából.
Az egészséges létnek számos belülről fakadó
összetevője van. Ezek talán legfontosabbika, hogy
tisztában legyünk a saját szerepünk fontosságával, amelyet
a létezés szövedékében betöltünk. E
szerep alapvető jellemzője, hogy nőként vagy férfiként
születtünk-e a világra?
Hamarosan szót ejtünk erről a megkerülhetetlen
kérdésről is, hiszen tapasztalhatjuk a
mindennapokban, hogy ez a sokáig megkérdőjelezhetetlennek tűnő
téma is bizarr értelmezések
kereszttüzébe került.
|
![]() |
|
![]() |
A korábban már megemlített rábaközi világkép, ha
visszaemlékszünk, az istenség abszolút mivoltának
megértéséből fakadóan nem ismert el semmiféle szemben
álló kettősséget. Egyetlen kettősséget fogadott el, amit
egyenesen a Teremtés központi mozzanataként tételezett, ez pedig a
női-férfi minőség egymást kiegészítő
kettőssége volt. Vizsgáljuk meg kicsit, hogyan is néz ki
közelebbről ez a fontos téma.
A női princípium a teremtés valóságának
középpontja; mindennek, ami létrejött és fennmarad ez a szellemi
energia áll a középpontjában. A női minőség az
összekötő kapocs a létező múltja és jövője
között, az ígéret, hogy bármi ami van, beteljesítheti a
Teremtésben ráháruló feladatot. Itt meg kell jegyeznünk egy
lényeges dolgot, mielőtt még bárki megpróbálná
elviccelni a dolog jelentőségét egyes szűznemző vagy
nemváltó állatokkal, növényekkel. A női-férfi
kettősség lényege nem a szexusban, a biológiában
jelenlévő ivarosságban nyilvánul meg — annál sokkal
mélyebb jelentése van. Hamarosan kitérünk rá.
A férfi őselv ezzel összhangban a teremtő,
megtermékenyítő szándékot hordozza, amely a női
minőséggel egyesülve hoz létre tulajdonképpen bármit a
valóságban. Könnyű belátni, hogy bármennyire is
lényeges összetevője mindkettő a Teremtésnek, egymás
nélkül képtelenek a létezés valóságát
beteljesíteni. Önmagában sem a lehetőség, sem a puszta
szándék nem elégséges. Ezek egymást
kiegészítő összehatására van szükség, hogy az
isteni akarat a létezés boldog örömében nyilvánulhasson
meg.
Ahogy már korábbi bejegyzésekben, más
megvilágításban ugyan, de szó esett róla, e két
szellemi minőség folyamatos együttműködése
elősegítésének vagyunk a letéteményesei mi emberek — a
lélek által.
Rendes esetben az emberi élet nem szól másról, mint a
Teremtés fenntartásáról, és ehhez emberekre van
szükség. Az ezzel kapcsolatos feladatok az ember nők és ember
férfiak számára, a teremtett világ szabályai szerint igen
jól meghatározottak. Ez nem bonyolult. Embereket kell a létrehozni az
Egyensúly Törvényének megfelelően és gondoskodni
arról, hogy a mindenkori következő nemzedék alkalmassá
váljon a Feladat továbbvitelére.
A fentiek fényében mit mondhatunk el a két őselv
megtestesüléséről, a nőről és a
férfiről?
A nő hordozza magában a jövőt. Ő a forrás, amiből az
emberi jövő kiárad. Ő az a középpont, ami köré a
következő generáció kibomlása összpontosul,
ennélfogva ő az a középpont, ami a céljává
válik a férfi áldozatának, sokszor
önfeláldozásának. Gondoljuk csak el! A férfi voltaképpen
donor, akinek élete nem szól másról, mint hogy minden
szempontból megteremtse a feltételeit a nő hivatásának
kiteljesedéséhez, ezzel teljesítve ki tulajdonképpen a saját
hivatását is. Talán mindenki számára
érzékelhető, hogy miben is áll az egymást
kiegészítő kettősség valódi terészete.
Elképzelhetetlen, hogy fontosságában bármelyik is
felülmúlja a másikat, hiszen egymás nélkül nem
lehetséges betölteniük a szerepüket, egymás nélkül
nincs esély arra, hogy nő és férfi kiteljesíthessék
önnön transzcendentális valójukat, és enélkül az
ember megragad anyagszinten, a test és az elme csapdájában. Egymás
nélkül nincs Teremtés.
Világos ugye, hogy milyen képtelen, sötét manipuláció az
a világtendencia, ami a két nemet egymás ádáz
ellenségeiként igyekszik beállítani? Ráadásul egy
olyan képtelen ellentmondással, ami azt sulykolja, hogy a habár a
férfi minden módon elnyomja, alávetettségebe
kényszeríti a nőt, közben ő maga a megtestesült és
megvetendő, lesajnálandó infantilizmus.
Erről az infantilizmusról e helyütt ejtsünk néhány
szót.
Gondoljuk végig, hogy miben is áll a férfi
áldozatkészsége a nőt illetően: alapértelmezés
szerint kész bármire az önfeláldozásig bezárólag.
Ez az attitüd kiterjed a jövő nemzedékkel kapcsolatban olyan elvont
fogalmakra is, mint a lehető legtágabban értelmezett egzisztencia,
úgyis mint a társadalom (még elvontabban a nemzet) szabadsága,
jóléte, biztonsága, felemelkedése és így
tovább... Merné-e bárki azt állítani, hogy józan,
tárgyilagos, elemző gondolkodással is szinte minden esetben, habozás
nélkül eljuthatnánk az előbb említett fogalmakkal
(kiegészítve olyasmikkel, mint szerelem, boldogság, szabadság)
kapcsolatban az önfeláldozás felvállalásáig? Bizonyosan
nem. Adódik a kérdés, vajon hogyan nézne ki a
történelem, ha a férfiakat nem ez az áldozatkészség
jellemezné? Ennek elgondolását mindenkire magára bízzuk.
Szóval nyugodt szívvel kijelenthetjük, hogy a férfilélek sokat
kárhoztatott infantilizmusa nélkül minden
valószínűség szerint nem tartanánk ott, ahol manapság
tartunk — ennek kétségtelen árnyoldalait sem eltagadva.
A fentiekből kiindulva könnyen megállapítható, hogyan is
néz ki a világ Istentől eredő rendje. Ebből következik, hogy
minden jelenség, ami ezzel nem egyeztethető össze, az „rendetlenségnek”
számít és a Teremtés szabályai így vagy úgy,
előbb vagy utóbb kiiktatják a világból. Ez még akkor is
így van, ha az emberi világ felgerjesztett
illúzió-örvénylése a társadalmak nagyobbik része
számára magától értetődővé tette, hogy a
teremtett világ bármelyik szabálya következmények
nélkül megszeghető. Ennek a tévképzetnek súlyos ára
van, amit a közeli jövőben a civilizált embernek meg kell majd fizetnie.
De ez egy más témakör...
Ezen jelenségek egyikéről, mivel az utóbbi években nagyon
előtérbe került, mindenképpen szólnunk kell. Ez nem más,
mint a homoszexualitás.
A homoszexualitás egyszerűen fogalmazva egy karmikus szennyeződés,
rosszabb esetben az egón, jobb esetben az elmén. (A kettő között
lényegi különbség van, ennek kibontása azonban nem tartozik a
blog céljai közé.) Amíg az egyén életének
hatókörén belül marad, ez valójában csak egy
érdektelen személyes mozzanat csupán, ami nem érinti az emberi
értékeket. A homoszexuális ember, habár a Teremtés eredeti
rendje szerint nem tud részt venni a Feladatban, az emberi közösségek
általánosan jellemző működési módja szerint
mégis hozzá tud járulni annak sikeréhez. A jelenség
megítélése a történelemben és a
különböző kultúrákban nagyon eltérő volt, ezzel
kapcsolatban csak annyit mondhatunk, hogy felvilágosultabb korok, felvilágosultabb
társadalmaiban nem jelenthet gondot a dologhoz való helyes viszonyulás.
Erről ennyit.
A továbbiakban a női-férfi tematikától nem
elválasztható témát fogunk górcső alá venni, ami
nem más mint az EGYENSÚLY.
|
![]() |
Hamarosan folytatjuk!
|