A korszak általános vélekedésével ellentétben — mivel minden relatív, nem létezhet semmi abszolút —, igenis létezik végső igazság. A gondolatától — túl a liberalizmus világellenességén — sokan azért ódzkodnak, mert nem képesek felfogni, hogy bár ezen igazság mindenek felett áll, mégis egyszerűen elgondolható és megérthető. Főleg, ha az embertől amúgy nem áll távol Isten gondolata, illetve a hozzá hittel való kötődés.

A végső igazság — vagyis Igazság — könnyen elgondolható. Ami vele kapcsolatban nehézséget okoz, az az, hogy mit kezdjünk ezzel a végtelenül egyszerű gondolattal? A titok nyitja ugyanis nem az elgondolásban, hanem a hozzá való viszonyban, a hozzáállásban van. Az őseink életében a hitvilágukon keresztül jelen lehetett a hétköznapok legjelentéktelenebb mozzanataiban is. Külön jelképe volt a rovásban, a „gy” jel, amely kiejtve: egy. Az egyszerű jelnek — két vízszintes, párhuzamos vonást merőlegesen metsző harmadik — igen mély jelentése van (lásd: Grandpierre Attila előadását az élő világegyetemről), egyszerűségében a végső Igazságot, a Teremtés leglényegét szimbolizálja: MINDEN EGY.

Ugye, hogy tényleg nem bonyolult? Minden egy, persze, hát ezt eddig is tudhattuk, de mitől olyan drámai ez a gondolat? Nem az igazából, drámaivá attól fog válni, ha képesekké válunk leküzdeni a vele kapcsolatos, előbb már említett nehézséget: ugyanis bármivel kapcsolatban is gondolkodunk, nem a gondolat fontos, hanem a dologgal kapcsolatos TUDATOSSÁG.

Hogy ez mit jelent, leírom a tudatosságról szóló, valamelyik következő írásban.

Önismeret nélkül az ember képtelen elérni bármiféle szellemi célt, nem hogy a megvilágosodást. Önismeret nélkül valójában nincs önálló emberi létezés, anélkül szinte kizárólag a külvilág határozza meg az embert. Önismeret nélkül lehetetlen kiszabadulni az emberiség túlnyomó többségét alkotó tömegből, amely minden látszat ellenére a legkevésbé sem irányítja, inkább csak elszenvedi az életet. Az általam használt fogalmak vagy a köztük lévő viszony meghatározása nem feltétlenül esik egybe a közkeletűen elfogadottal, de ez ne zavarjon meg senkit. Lesz értelme annak, amit leírok.

Mondják, hogy az ember tiszta lappal születik. Ez nem teljesen igaz, de a részletektől most tekintsünk el. Tiszta lap, egy fehér papírlap, amire az élet folyamán rákerülnek az egyént érintő dolgok. Szép hasonlat, de ki fog derülni, hogy számunkra nem egészen jól használható. Ajánlok egy másikat, egy jobbat.

Képzeljünk el egy hatalmas szekrényt, csak fiókjai vannak, abból viszont nagyon sok. Születés után mindannyian egy ilyen szekrény vagyunk, nyitott, üres fiókokkal, amikbe dolgoknak kell kerülniük. Úgy van, mintáknak! Minden egyes fióknak megvan a maga saját tartalma, amit befogadhat, semmi mást. Lényegében arról van szó, hogy lehetőség volna az élet minden helyzetével kapcsolatos minden emberi viselkedésből mintát begyűjtenünk, de könnyen belátható, hogy ez nem tud megtörténni. Gyakorlatilag sem és szükség sincs rá, hiszen bőven megfelelő, ha a születésünknek megfelelő, előttünk álló élettel kapcsolatban teszünk szert megfelelő mintaarzenálra. Sajnos, szubjektív okokból ez sem tud megtörténni, de ez most mellékes. Ami lényeges viszont, hogy a szekrény fiókjainak van három kellemetlen tulajdonsága. Az egyik, hogy mindegyiknek — a tartalom milyenségétől függő — "nyitvatartási" ideje van, amelynek leteltével a fiók — függetlenül attól, hogy egyáltalán került-e bele valami — bezárul. A másik, hogy a bezárult fiókot az élet további részében többé már nem lehet kinyitni. Csak azoknak okoz nehézséget a harmadik tulajdonság, akik eljutnak az önismereti túrában a saját szekrényükig. Ez pedig az, hogy az üres fiókokról nem lehet megállapítani, hogy mi hiányzik belőlük. Ez a legkellemetlenebb, de ezzel a nehézséggel csak kevesen szembesülnek. Nem meglepő módon az ember mivoltunk legalapvetőbb összetevőire van a legkevesebb idő. A kapcsolódás, a kötődés, a ragaszkodás, a bizalom képességének fiókjai tragikusan hamar bezárulnak, ennek minden szomorú következményével. Nagyjából a felnőttkor elejére bezárul az utolsó fiók is, a személyiség legalapvetőbb része, a "zsigeri" mintakészletünk, amivel az élet helyzetei, eseményei, konfliktusai elé nézünk — elkészült. Ez az egó.

Az élet hátralévő részében már csak a szekrény tetejére pakolászhatunk dolgokat, amely dolgokat ugyan le nem vehetjük, de elég tág határok között rendezgethetjük. Ezek a tudásunk és a tapasztalataink.

Az egó egy zárt rendszer, amely nem képes önállóan és közvetlenül kapcsolatba lépni a külvilággal. Ehhez egy különös eszközt hoz létre, a fiókokban található alkotóelemek kölcsönhatásának segítségével, egy kavargó, burjánzó, zavaros valamit, ami mást se tesz, mániákusan csak a külvilággal és önmagával foglalatoskodik. Ez a valami az ELME.

Róla a következőkben írok majd valamikor.

Talán úgy lesz a legegyszerűbb, ha elmondok egy példázatot a tudatosságról.

Egy családapa egy fárasztó nap estéjén, amikor már mind a három gyerek ágyban volt, anyuka pedig még a konyhában csomagolta a másnapi tízóraikat, elpilledve nyomogatta a tévé távkapcsolóján a gombokat, amikor hogy, hogy nem, egy természetfilm csatornára kapcsolt. A környezetszennyezésről szólt a dokumentumfilm és elborzasztó képek rohamozták meg szinte azonnal, a mindent elárasztó műanyagtól haldokló állatokról, pusztuló erdőkről, agyonszennyezett vizekről, szmogról és minden efféléről. A családapa máskor is látott már ilyesmit, de most talán az idő tehette vagy a fáradtság, hogy a látottak mélyen megrázták a lelkivilágát. Komoly, fojtogató lelkiismeret furdalás kerítette hatalmába olyannyira, hogy lefekvés után is még sokára jött álom a szemére.

Reggel zaklatottan ébredt és ez még csak fokozódott, amikor indulás előtt a kukában meglátta az előző napi vacsora és tízórai készítés maradványait: ők öten egy nap alatt is tekintélyes mennyiségű szemetet termeltek, és még hátra van a hét többi napja, a többi hét, a többi hónap és remélhetőleg még nagyon sok év...

Napközben aztán eszébe jutott a megoldás. De hiszen a ház végénél, a sarkon ott áll a négy hatalmas konténer, amikbe válogatva lehet gyűjteni a szemetet és hát a filmben is azt mondták okos, a természetért aggódó emberek, hogy már ezzel is nagyban hozzá lehet járulni a környezetszennyezés mérséklődéséhez. Apuka nagyon megnyugodott és este, leckeírás után leültette a kis csapatot a nappaliban, hogy vázolja számukra a jövő tennivalóit. A család várakozáson felül lelkesen fogadta az ötletet, már másnap neki is láttak a válogatásnak.

A kezdeti lelkesedés azonban idővel lanyhulni kezdett, ahogy múltak a hetek, hónapok, egyre gyakrabban fordult elő, hogy egész héten már senkinek sem jutott eszébe a szelektív hulladékgyűjtés, sokszor csak a szemét elszállításának előestéjén kezdett a család kapkodva eleget tenni az önkéntes vállalás teljesítésének. A családapa elégedetlen volt a társaság eltökéltségével, de nem tehetett egyebet a szóbeli buzdításnál, amivel lényegében saját magánál sem ért el különösebb eredményt. Azzal nyugtatta magát, hogy a dolog, ha döcögve is, mégis csak megy valahogy. Fogalma sem volt arról, mit tehetne annak érdekében, hogy az ügy fontossága valahogy jobban a családja hétköznapjainak előterében legyen.

Aztán egy nap a családapánknak, mert amúgy is egy nagyon jófej férj és apa volt, egy családi nagybevásárlás közben, a bevásárlókocsit tolva, megvilágosodása támadt! A kocsi tele gondosan kiválogatott termékekkel, színesen csomagolt árucikkekkel, mindenkinek amit szeret — de itt valami súlyos hiba van! Az általuk választott megoldás, a szelektív szemétgyűjtés nem lehet megoldás a problémára, ha egyszer az amit ők maguk csinálnak, az a gondok forrása — ők maguk állítják elő a problémát! Itt tolják maguk előtt, a pénztárnál kifizetik, berakják a kocsiba és hazaviszik... Apuka okos ember volt. Meg is rémült a gondolattól, ahová kilyukadt. Tudta, hogy ez egyelőre meghaladja a többiek felfogóképességét, szóval egyedül kell nekivágnia a dolognak: attól a naptól kezdve, ha csak a többieknek nem jutott eszébe, nem erőltette a szemétválogatást, viszont ahányszor csak vásárolni ment, mindenhol csak a szemetet látta. Keserves volt eleinte, de aztán belerázódott. Hónapokkal később vették észre a többiek, hogy a válogatnivalók között legfeljebb már csak papírzacskók vannak, azok is egyre csökkenő számban.

Eddig a történet. Talán világos a fentiekből, hogy mi a tudatosság: nem valami pillanatnyi, akár csak vissza-visszatérő elmefelvillanás. Tudatosnak lenni valami felől annyit jelent, hogy a gondolataim által szünet nélkül a része vagyok a dolognak, s a dolog is a részem. Benne élek a tudatosságom tárgyában.

Egy közbevetőleges kérdés: akkor mit jelent tudatosnak lenni Isten felől?

Amint látható, a tudatosság az ember szellemi felemelkedésének szempontjából nehezen túlbecsülhető fontossággal bír. Mégis, a legtöbbünk számára jószerével ismeretlen ez az állapot. De mi lehet ennek az oka? A válasz egyszerű, bár egyáltalán nem kézenfekvő. A tudatosságot az emberi szellemben betöltött helyéről kitúrta valami, ami bizonytalan, megfoghatatlan és nem közelebb visz a lényeghez, hanem inkább eltávolít attól. Ez a valami nem más, mint a HIT.

A következő írásban a hitről fogok néhány szót szólni.

Az emberi létezés alapértelmezett dimenziója számunkra, hogy önmagunkat a saját elménkben élhetjük meg. Ez tesz minket emberré elsősorban, a rossz hír, hogy a tudatosság alapszintjének elérése nélkül az elme csupán csak egy csapda, amiből lehetetlen kikeveredni.

Vegyük először szemügyre az emberi létezés legfontosabb sajátosságát: életünk — átlagos körülmények között — egy meglehetősen szűk, mindössze néhány évtizedes időtartamra korlátozódik, amelynek végén elkerülhetetlenül véget ér. Hogy az egyén élete honnan hová tart, vizsgálódásunk szempontjából most mellékes. Lényeges viszont, hogy épeszű ember teljesen átlagosan működő elméjét a saját létezése végességének tudomása, teljesen természetes módon, általában nagyon súlyosan érinti. Az, hogy az ismeretlenből érkezünk, lényegében mindenkit hidegen hagy, de az előttünk sötétlő, közelgő ismeretlen egész életünkre kihatóan fogva tartja az elménket.

Az elme egy nagyon különös szerzet. Miközben az elménkben éljük le az életünket — olyannyira, hogy teljes egészében vele azonosítjuk magunkat —, szinte minden ember számára végig rejtve marad, hogy az elme saját szabályok szerint működik, amelyekre nincs befolyásunk. Az emberi lét egyik alapvető konfliktusa éppen ebből fakad: a foglya vagyunk valaminek, ami csak elhiteti velünk, hogy mi vagyunk. Valójában fittyet hány mindenre, amit magunkkal azonosnak gondolunk, mindent egyetlen célnak vetve alá, hogy elterelje a saját figyelmét önnön végességének riasztó bizonyosságáról. Ez az elme csapdája.

Vészterhes időket élünk az összeomlás felé száguldó civilizáció olyan társadalmaiban, amelyekben egyre többen veszik így vagy úgy észre, hogy a körülvevő dolgoknak részben vagy egészben semmi értelmük sincs. Átláthatatlanul bonyolult hálózatokba szervezett rendszerek uralják az élet minden területét, felfoghatatlan méretű és intenzitású információözön által gerjesztett ingerek nehezen elviselhető áradata itatja át az élet minden pillanatát — az egész mégsem egyéb, mint illúzió, ami nem tartalmaz lényegében semmit sem. Értelmetlen volna tehát mindez? Úgy, mint elmekonstrukció, mindenképpen, de mint az önfejlesztés egy lehetséges eszköze, egyáltalán nem. A világunkat kellő távolságtartással szemlélve ugyanis bepillantást nyerhetünk emberi mivoltunk alapértelmezetten rejtett működésébe. Így működik egy szabadjára engedett, a transzcendencia minden evilágin túlmutató lényegétől nem korlátozott elme.

Az ember a végső Igazságból következően, szükségszerűen szellemi és ebbéli természetéből fakadóan mindenek felett morális lény. Hogyan lehet akkor feloldani a két létműködés közötti súlyos ellentmondást, ha fel lehet egyáltalán? Természetesen van erre lehetőség, ami ráadásul mindenki számára elérhető. Van ugyanis az elmének egy — a legtöbbször legátolt — képessége, amellyel megvalósítható, hogy vizsgálat alá vegyük, majd ellenőrzés alá vonjuk az elmét. Ez a képesség a mindenkiben megbúvó ÉRTELEM.

A következő írásaim valamelyikének az értelem lesz a témája.

A korszellemnek köszönhető, hogy a hit az emberi erények netovábbjává vált. Ez valójában nem jelent mást, mint hogy az idők során a civilizáció, mint sok minden mást is, a hitet is intézményesítette, egyúttal meghamisítva annak valódi értelmét, jelentőségét.

A hit veszélyes dolog, és nem árt tisztában lenni azzal, hogy milyen tulajdonságai hordozzák ezt a veszélyt.

Hinni annyit jelent, hogy az ember — akár önszántából is — lemond a tapasztalás bizonyosságáról. Hinni ugyanis bármiben lehet. Bármiről lehet bármit hinni, a hitet nem terheli a bizonyosság kényszere. Ez furcsa módon oka és okozata is egyben annak, hogy a hit tárgya mindenkor az elérhetetlen messzeségbe távolodik a hívőtől. Nyilvánvaló, hogy ami elérhetetlen, azzal kapcsolatban fel sem merülhet a bizonyítottság igénye, arról nem beszélve, hogy az elérhetetlen, megragadhatatlan dolgokkal kapcsolatban tulajdonképpen bármiféle kérdésfeltevés is értelmetlenné válik. Ennyi. Ez logikusan nem is lehet másként, hiszen a hit abban a pillanatban megszűnik létezni, amint valamilyen oknál fogva megtapasztalhatóvá válik, amire irányult. Könnyű belátni, ha egészen hétköznapi példákra gondolunk: ilyenek a tudományos elméletek, amíg bizonyítást nem nyernek. Ha már itt tartunk, őrült nagy szerencse vagy mi, hogy az emberiség egy jelentős része a krisztusi tanításokban szereplő Mennyei Atyában hisz, akinek országába a szeretet kiteljesítésén keresztül lehet eljutni.

A hit tárgyának elérhetetlensége egy bizonyos ponton magával hozta annak igényét, hogy a közösségben mindenkor legyenek olyan személyek, akik — legalább is a saját maguk meghatározása szerint — képesek közvetíteni a végtelen távol és a hívők között. A történelemből tudjuk, hogy ez folyamatos visszaélések özönét zúdította a mindenkori társadalmakra. Ezt talán felesleges részletezni.

A közvetítők jelenléte az intézményesített hitrendszerekben aztán azt eredményezte, hogy az ember szellemi életével kapcsolatos fogalmak az önjelölt közvetítők által szabadon manipulálhatóvá váltak. Ennek a tudatos manipulációnak esett áldozatul legelső sorban is Isten meghatározása, és vele együtt a hozzá tartozó fogalmak is, úgyis mint szabadság, erény, kötelesség, rend, hogy csak néhányat soroljunk fel a legfontosabbak közül. A végére hagytam azt a fogalmat, aminek szándékos félreértelmezése vitte végbe a legsúlyosabb rombolást az ember szellemi állapotában. Ez pedig a BŰN fogalma.

A bűnről is szót fogok ejteni a következőkben.

Ha az elméről azt írtam, hogy furcsa egy dolog, az értelemre ez talán még fokozottabban igaz.

Az értelem a zabolátlan elme egy képessége, hogy megzabolázhassa önmagát, hogy rendszerezze a rendszerezetlent. Feltéve, hogy az értelem képes kibújni az elme folyamatos elsötétítési kísérletei alól. Amint látni fogjuk, ez egyáltalán nem könnyű, ennek oka pedig az értelem alapvető sajátosságából fakad.

A jógikus filozófia nagyon nagy figyelmet szentel az értelemnek, s a sok évezredes tapasztalat folyományaként illette a rá legjellemzőbb jelzővel, úgymint "megkülönböztető értelem", ezzel a működésének leglényegesebb tulajdonságát ragadva meg. Az értelem ugyanis mást sem tesz — ha már egyáltalán működni van módja —, mint elválasztja a dolgokat egymástól, mindent megkülönböztet minden mástól, kategorizál, rendszerez, ha lehetséges — és ez többnyire így van — ellentétpárokba rendezi a világban tapasztalható dolgokat. A Teremtőnek kétségtelenül van humorérzéke, ha minket embereket egy ilyen helyzet elé állított: a végső igazság megleléséhez egy olyan eszközt adott, amivel éppen csak darabokra szedni tudjuk a világot. Ami azt illeti, az eszköz annyiban a legalkalmasabb, hogy az elme zűrzavarát csak a rendszerezés módszerével lehet megfékezni, hiszen csak egy megfékezett elmén keresztül lehet eljutni az egóhoz, amely az önismeret legfontosabb feltétele. És amint máshol már írtam, önismeret nélkül nincs mód a továbblépésre.

A megkülönböztető értelem működésének felismerése elvezet egy másik nagyon fontos dologhoz. Ehhez azonban át kell látnunk, hogy a megkülönböztetés egy további, minket alapvetően érintő területen is működik, ez pedig a saját életünk. Lássuk, hogyan is néz ki ez a valóságban.

Kevés nyilvánvalóbb dolog van bárki ember számára, hogy az élet egy folyamat. Érdekes azonban, hogy az élethez való viszonyulásunkat mégsem ez a felismerés határozza meg, ezt az ezzel kapcsolatos tudatosságunk hiányosságai okozzák. Arról van szó ugyanis, hogy az értelmünk sajátos működésének következtében az életre kizárólag csak a különböző életszakaszok összességeként tudunk gondolni és ez megakadályozza az egész élet folyamatában végighúzódó problémák feltárását, illetve, ami ennél is fontosabb, az életfeladatunk beazonosítását. Az élet szakaszolásával kapcsolatban is megfigyelhető egy különös ellentmondás. Miközben látszólag magabiztosan navigálunk a különböző időszakok emlékei között, jellemzően nem tűnik fel, hogy a szakaszoknak ténylegesen nincs éles határuk, olyannyira, hogy tulajdonképpen nincs is nagyon értelme, sem hasznossága ezek szerint felosztani az életet. Hogy ez mégis így működik, annak egyetlen oka, hogy az értelmet nem tudjuk megkerülni — azt használunk, amink van. Az értelemmel csak megkülönböztetni lehet, ahogy a kalapáccsal csak ütni.

A jó hír az, hogy amint az ember eljut a saját értelmével kapcsolatban a tudatosság megfelelő szintjére — vagyis képessé válik a folyamatos megkülönböztetés „mögé” látni — egy újabb lehetőség nyílik meg előtte: tudatosan részt venni a „folyamatok folyamatában”. Ez pedig nem más, mint a Teremtés lényege — a Létezés. Részt venni a létezésben, ebben az értelemben tevőleges részvételt jelent — a szó nem csak szoros, hanem szellemi értelmében —, nem pedig azt, hogy pusztán csak benne vagyunk, elszenvedjük azt. Ez már felsőbb szint. Hogy megértsük az ebben rejlő lehetőségeket, meg kell vizsgálnunk az emberi képességek csúcsát, amiről a mai korok embere ugyan rengeteget hall, de a legkevésbé sincs tisztában a dolog horderejével. A SZABAD AKARATRÓL van szó.

Valamelyik következő témánk ez lesz.

Bár a nyugati civilizáció istenhívőnek (kereszténynek) gondolja magát, Istenről beszélni mégis nagyon nehéz, mert az intézményesített vallásosság rendkívüli módon leszegényítette a keresztény istenképet. Istent felemlegetve, még az ateisták előtt is általában egy öreg, ősz szakállú ember képe jelenik meg, ezenközben senkinek sem jut eszébe, hogy ezzel a megközelítéssel Isten a télapóval és a gonosz mostohával egy kategóriába értékelődik le. Hogyan lehetne egy ilyen mesefigurát komolyan venni? Nagyjából sehogy.

A másik közkeletűen elérhető istenalak az Ószövetségből ismert, de a vele való azonosulásban sincs sok köszönet, az az isten kifejezetten rosszindulatú, vérengző valaki, aki sosem tétovázik visszaélni végtelen hatalmával a nyomorult, bűnökben tévelygő teremtményeivel szemben.

Mielőtt még belemélyednénk a dologba, valamire a lehető legnyomatékosabban szeretném felhívni a figyelmet: Isten minden szempontból kívül esik az elme képességeinek határain, ezt abból fogjuk megtapasztalni, hogy vele kapcsolatban az elme által alkotott fogalmak nagyon gyorsan alkalmatlanokká válnak a dolgok leírására.

Isten a megszokott, hétköznapi dolgainkhoz képest valami egészen más. Ha róla ejtünk szót — a fentebbi okokból kifolyólag —, talán jobb is lenne mellőznünk az ’isten’ szót, hogy kellő nyitottsággal közelíthessük a kérdést. A szakállas öregember képe már csak azért is durva tévedés, mert azt a képzetet kelti az óvatlan érdeklődőben, mintha Isten egy személy volna, pedig semmi sem áll távolabb a valóságtól. Isten nem személy. Bár képes emberalakban megnyilvánulni — ahogy a történelemben ezt már néhányszor meg is tette —, a természetének nem ez az leglényegesebb jellemzője. Ugorjunk hát akkor fejest a mély vízbe!

Isten alapjában véve kettős természetű. Egyfelől a megnyilvánulatlan, amelynek bár vannak tulajdonságai, az elme számára megragadhatatlan — az ősok, az őselv, maga az Abszolútum, amit sem térben, sem időben, sem képességben, sem tudatosságban nem korlátozhat le semmi sem. Ez így talán nem tűnik nagyon feldolgozhatatlannak, de ez azért van, mert képtelenség elképzelnünk azt, amit képtelenek vagyunk elképzelni. Próbáljuk elképzelni a végtelen teret, aztán azt, ami azon is túl van — egy pontba összesűrűsödve. És ezt végtelenszer. Vagy próbáljuk elképzelni a múltba és a jövőbe egyaránt végtelenbe nyúló időt — egy pillanatba összesűrűsödve. És ezt megint csak végtelenszer. Vagy a végtelen képességet, ami valóban mindenre képes, ráadásul úgy, hogy a végtelen tér és idő minden pontjában és pillanatában tudomása van mindenről. A végtelen tudatosság, ami mindenhol és mindig jelen van. Mindenhol és mindig. Mindenhol és mindig. Mindenhol… és mindig… Ez az Abszolút? Nem. Képzeljük el az összes, még kitalálatlan fogalmat, mindet, amiről fogalmunk sincs — hiszen még senki nem találta ki. Ezekkel leírható lenne az Abszolút? Nem. Ha a még kitalálatlan fogalmak száma végtelen lenne, félek, az Abszolút még akkor is megragadhatatlan lenne az elme számára. Akkor talán a megoldás az lehet, ha nem az elmére hagyatkozva indulunk az Abszolút nyomába. Bingó! Az elme másra való. Az előbbi fejtegetés — vegyük észre (ha már az előbb észre vettük, ügyesek vagyunk!) — annyiban sántít, hogy az Abszolútumot — a könnyebb kezelhetőség kedvéért — a végtelennel (tér, idő, fogalmak) próbáltuk körülrajzolni. Ez a megközelítés — ha értjük az eddigieket — nyilván nem fedheti a valóságot, ugyanis a végtelen sem létezhet anélkül, hogy az Abszolút ezt lehetővé ne tenné. Röviden, az Abszolútot nem lehetséges megmérni, leírni — egyáltalán semmivel. Végső soron a megnyilvánulatlan Istennek az a tulajdonsága, hogy nem írható le az elme számára megragadható tulajdonságokkal. Legfeljebb, hogy megnyilvánulatlan… Megvan? Rendben, hagyjuk!

Másfelől Isten lehet megnyilvánult is, mint éppen most, ebben a valóságban, ami körülvesz minket. Emlékszünk a végső Igazságra? Minden Egy. A megnyilvánult isteni minőség adja a teremtett világ egylényegűségét, ebből fakad az egyetlen Törvény is — az Egyensúly törvénye. (Erről majd máshol, később.)

Bár a lényege szerint a Teremtés minden összetevője egyenlő, a Terv szempontjából mindenre és mindenkire más és más Feladat hárul, amelyben van egy közös mozzanat: az áldozathozatal feladata.

Hadd tegyek egy kis kitérőt. (Vigyázat, az elme fogalmait fogom használni!)

A teremtett világ minden jóérzésű embert — akik még egyáltalán képesek kizökkenni a hétköznapok hamis valóságából — csodálattal tölt el. Egészében és részben egyaránt. Legelsősorban a dolgok szépsége az, ami mindnyájunkat megragad. Szinte mindegy is, merre nézünk, mert mindenfelé a szépséget találjuk. Az egyszerű dolgok egyszerűségükben, az összetett dolgok összetettségükben varázsolnak el bennünket. Talán nem tűnik nagyon elrugaszkodottnak, ha azt mondom, hogy kizártnak tartom, hogy eme végtelen szépség létrehozóját nem a végtelen öröm mozgatta, amely öröm az általunk tapasztalható világban nyilvánult meg. Nem tudjuk, hogyan örül valami, ami abszolút, de van bennünk valami — az a bizonyos „egylényeg” —, ami képessé tesz minket, hogy felvegyük a rezgését ennek az örömnek, ami a megnyilvánulása pillanatában a létezés örömébe csapott át.

Nem kerülgetem tovább, az egylényegűségnek van egy hordozója, amely ugye mindannyiunkban közös és a forrása a megnyilvánult Isten — ez a LÉLEK.

A következőkben a lélekről is ejtek néhány szót.

Legelőször is meg kell említenem a bűn egy pokolian sötét fajtáját, amelyhez fogható fegyver nincs még egy az emberi szellem megsemmisítéséért folytatott háborúban. Ez az eredendő bűn. Az eredendő bűnről szóló tanítások azt sulykolják az egyszerű halandónak, hogy a születése pillanatától, pusztán az ember mivoltából fakadóan egy gyakorlatilag levethetetlen teher nyomja a vállát. Igazság szerint az intézményes vallás kínál valamiféle megoldást a megszabadulásra, viszont mindenféle garancia nélkül: ha egész életedben azt csinálod, amit mondunk, lehet, hogy jobb lesz. Hogy ne lehessen mindenféle józan okoskodással sarokba szorítani az ígérgetőket, közbeiktattak egy nagyon hatékony szűrőfeltételt, ami lehetetlenné teszi az ellenőrzést. Ahhoz, hogy kiderüljön, a hívő egy életen át mindent jól csinált-e, meg kell halnia. Ügyes, nem?

Az eredendő bűnből lehetetlen kimosakodni, az egyszerű halandó a legjobbat akkor teszi magának, ha helyből elutasítja az egészet. Kizárt dolognak tartom, hogy egészséges lelkületű ember veleszületett igazságérzetét ne piszkálná, hogy az üdvösségért folytatott küzdelemben ilyen méltánytalanul hátrányos helyzetbe hozzák, úgy, hogy senki sem kérdezi meg, mi erről a véleménye. Van az egésznek még egy irritáló mozzanata. Mégpedig az, hogy az embert az eredendő bűnben maga a végtelen hatalmú mindenható Isten találta érintettnek — hát ember legyen a talpán aki ez ellen fellebbezhetne. A küzdelem olyan reménytelennek tűnik, hogy kész csoda, hogy akad valaki a világon, aki belevág. De hagyjuk is ezt a képtelen zagyvaságot!

Mielőtt a bűn fogalmát közelebbről megvizsgálnánk, elevenítsük fel kicsit, hogy miről is van szó valójában. A Teremtés örömből jött létre, lényegében a megnyilvánult isteni szándék öröme az, ami az egészet áthatja, ami a teremtett világ összetevői számára a létezés örömeként érzékelhető, a létezés puszta tényéből fakadóan. A dolgok elrendezése szerint, mivel minden ezt az örömöt szolgálja, minden teremtett dolog ennek az örömnek a részese és létfeladatában a fenntartója is egyben. A feladat végrehajtásában az eszköz a lélek, amely minőségében semmiben nem különbözik a forrásától. Így van értelme egyáltalán a szabad akaratról is beszélni, hiszen szabadság csak egyféle van — az, amit lehetőségeiben nem korlátoz semmi. Azaz, hogy… Valami mégis csak korlátot szab a lehetőségeknek! Ez pedig az, hogy isteni természetében az ember felelős a Teremtésért, a Teremtés öröm-természetének fenntartásáért. Ez a Feladat.

Már majdnem el is érkeztünk a bűn fogalmához. Valószínűleg sokan érzik már ezek után, hogy a gondok ott kezdenek jelentkezni, ha valaki a szabad akarattal visszaélve szembe megy a Feladattal. Akkor, ezek szerint minden ember, aki nincs tisztában az életfeladatával, cselekedeteiben, gondolataiban folyamatosan bűnt követne el, anélkül, hogy tudna róla? Hát ez eléggé hasonlít az eredendő bűnre, az azzal kapcsolatos igazságtalan, leküzdhetetlen hátrányra. Nem is ez a helyzet! A Teremtés minden szabályában, törvényében igazságos, így a Feladattal kapcsolatban nem elvárás, hogy bárki is, megfelelő tudás hiányában helyesen döntsön. Az viszont, a teljes felelősség értelmében elvárás, hogy a megfelelő tudás birtokában, mindenki helyesen döntsön! A különbség gondolom mindenki számára érzékelhető.

Előbbi esetben egyszerű hibáról beszélhetünk, aminek természetesen szintén viselni kell a következményeit, de ez szükségképpen nem olyan súlyos, mint az utóbbi esetben.

Ezzel el is érkeztünk a bűnhöz magához. Bűn tehát az, ha megfelelő tudás birtokában helytelen döntést hozunk. Tehetnénk egy pontosítást a dologhoz annyiban, hogy a helytelen döntést tudatosan, kifejezetten ártó szándékkal kell meghozni, ez azonban felesleges, hiszen a megfelelő tudás egyben magában foglalja annak tudását, hogy a helytelen döntés mindenképpen ártalmas a Feladatra nézve.

A hiba és a bűn között a következményekben lényeges különbség van. A hiba egyszerű, személyes következményekkel jár, amely kijavításának lehetőségét a Teremtés első két szabálya teljesen önműködően állítja újra és újra a hibázó elé mindaddig, amíg az a javítást meg nem cselekszi. Ezzel szemben a bűn következményei súlyosabbak, hiszen a Teremtés öröm-természetével szemben megnyilvánuló ártó szándék a kegyelemből való kitaszítódással jár. Nehezítés hozzá, hogy a jóvátétel nem működik automatikusan, a bűnnel terhelt személynek akaratlagosan kell helyrehoznia, amit elrontott.

Látható, hogy ebben az elrendezésben kizárólag a szabad akaratnak van szerepe, semmiféle eleve elrendeltség vagy eredendő állapot nem befolyásolja a dolgok kimenetelét. A bűnnel kapcsolatos választásban tehát az ember számára nincsenek elérhetetlen eszközök vagy leküzdhetetlen nehezítések, a csodafegyver, a szabad akarat rendelkezésre áll annak alanyán keresztül, ami az ember mivolt kissé rejtett, de feltárható megnyilvánulása — az EGÓ. Róla már írtunk korábban.

A lélek jelenti a közvetlen kapcsolatot Istennel, s a kereső számára az első Isten-élményt a saját szellemi középpontjával, vagyis a lelkével való első találkozás jelenti. A lélek ugyanis voltaképpen Istennel azonos minőséget képvisel. Nincs túl sok értelme az ilyetén méricskélésnek, de talán segíthet a dolgot jobban elhelyezni, ha azt mondjuk: a lélek bár parányi része csupán a forrásnak, mégis tökéletes mása annak, beleértve minden szellemi attribútumot. Ez óriási dolog! Gondoljunk csak bele, mit jelent mindez a teremtőerőt illetően? Megvan? Hogy is van? Kérjetek és megadatik tinéktek. Bizony. Minden? Úgy ám, szóval nagyon jó lesz észnél lenni, mert a Teremtésben — ha lehet ilyet mondani — az a durva, hogy működik.

Egy közbevetőleges kérdés: ki, mit gondol, amikor valaki főz egy ételt, varr egy ruhát, felépít egy házat, farag egy furulyát, vagy mondjuk a költő költ egy verset, a festő fest egy képet, ad absurdum valaki elvet és „felnevel” egy sor sárgarépát — ugyan honnan jön az ezekhez szükséget teremtőerő? Egy valamiben egészen biztosak lehetünk: az elmének vagy az egónak — az embernek — ehhez az égvilágon semmi köze sincs. Ez a lélek, semmi más. Szóval vigyázz mit kívánsz, mert megkapod! Valahogy így szól a mondás és semmi sem igazabb ennél.

Az ember szellemi értelemben, egy több rétegű, önátlényegítésre képes lény, amely rétegekből csak a legkülső az elme, viszont a legbelső, a szellemi dimenzióval összekapcsolódni képes réteg a lélek. A „több rétegűség” kifejtése szellemi tanításonként, vallásonként más és más lehet, a mi szempontunkból ez lényegtelen. Röviden összefoglalva annyit jelent, hogy az ember ezen tulajdonsága lehetővé teszi, hogy a hasonmód több síkú létezést képes lehessen megtapasztalni. Fontos azonban látni, hogy a szellemi-lelki felemelkedésben az elme és a lélek síkja bír jelentőséggel, közöttük a kapcsolat — a már említett önismereti felfedezőút végigjárásával — közvetlenül megteremthető.

Adódik a kérdés, hogy mi történik, ha az ember végül eljut saját szellemi mivoltának tudatáig? Mit tapasztal az, aki kapcsolatba kerül a saját lelkével? És mi következik azután?

Először is vegyük még egyszer szemügyre, mit is jelent a szokványos emberi létezés tudatossága. A társadalmainkat alkotó embertömegek tudatossági szintje lényegében nulla, vagyis a tudati minőséget illetően tulajdonképpen nincs is. Ezt az állapotot az jellemzi a legjobban, hogy az egyén szilárdan meg van győződve arról, hogy ő maga azonos az elméjével és a testével, a külvilágról való tapasztalatszerzéshez kizárólag az érzékszerveire képes hagyatkozni. Ezt a nulla tudatossági szintet az elme totális uralma jellemzi, amit korábban, röviden az elme csapdájának neveztünk. E szinten lévő emberek mindennapjait az elme folyamatos, zabolátlan csapongása jellemzi — ez még akkor is így van, ha a társadalmaink látszólag rendezett, úgynevezett törvények szabályozta államalakulatokban élnek. E szinten lévő embereknek a legcsekélyebb fogalmuk sincs, hogy az Életet milyen — a fizikai világ törvényeit messze meghaladó jelentőségű — szabályok irányítják. Márpedig aki nincs tisztában ezen szabályok létezésével és működésével, az a legkevésbé sem irányítja, csak elszenvedi a saját életét. Ezen tudatszinthez tartozik lényegében az összes, intézményesített vallás gyakorlása is, hiszen ha nem így lenne, azt kellene tapasztalnunk, hogy a vallásaik útmutatásait követő emberek az idő előrehaladtával egyre feljebb és feljebb emelkednének, legalábbis ami az erkölcsöt illeti. Könnyen belátható, hogy ez nincs így. Ezt az embertípust nevezhetjük anyagembernek. Az anyagember, amellett, hogy a saját élete felett sem bír befolyással, az elméjén keresztül tökéletesen manipulálható; egy kellően bonyolult társadalmi rendszeren keresztül a rendszer urai tetszésük szerint irányíthatják.

Az elmozdulást erről a nulla szintről az a hit vagy vélelem jelenti, ami ekképpen jelenik meg a tudatban: a körülöttünk tapasztalható világ NEM a teljes valóság. Ezzel érkezünk el a filozófia birodalmába, ahol is az elme az értelem segítségével elkezdheti keresni a teljes valóság felfedezésének lehetőségeit. Az elme csapdájából való kitörésre sokféle hatásos módszer létezhet, az elmélyült vallási rendszerek nyújthatnak ugyan fogódzót, de a felkészületlen kereső — kezdetben ki nem az? — számára rengeteg buktatót is rejthetnek, amelyek sokszor nem előbbre visznek, inkább akadályoznak a haladásban. Ami a lényeget illeti, fontos észben tartani minden kereső számára, hogy a szellem útján való elinduláshoz lényegében mindenki bírja a szükséges adottságokat, a jó szándékú elszánáson kívül némi kitartásra van szükség és az eredmények nem maradnak el! Hogy miért nincs szükség semmi egyébre, annak a magyarázata roppan egyszerű. A megértéséhez elég annyit felidéznünk, hogy a Teremtésben önmagát megsokszorozó isteni szándék a Teremtés örömtermészetét is szándékozik megsokszorozni. Ebben vagyunk mi, tudatossággal rendelkező lelkek játszótársai a Teremtőnek, aki az életek sokaságán végigvándorló, tapasztalatokkal, élményekkel, színekkel, érzésekkel, történetekkel gazdagon „megrakott” lelkeinket természetszerűleg hazavárja.

Ebből az következik, hogy Isten a hazatérni igyekvő gyermekeit nem, hogy semmilyen módon nem hátráltatja, hanem kifejezetten segíti is, ehhez éppen elég kinyilvánítanunk az előbb említett elszántságunkat. Nincs akadály, nincs buktató! Ebből látható, hogy általában véve téves az a felfogás, hogy a szellemi-lelki vezető vagy guru jelenléte elengedhetetlen a folyamatban. Természetesen egy jóakaratú tanító sokat segíthet, de ez nem feltétel főleg, hogy a mai világban — különböző vulgárezotériai áramlatokkal kapcsolatosan — sajnálatosan elharapózott az üzleti alapon űzött biznisztáltoskodás. Erről ennyit.

Az imént feltett kérdésre tehát — mi történik, ha a kereső végül rátalál önnön szellemi középpontjára —, a következő választ adhatjuk. A lélek keresése valójában annyit jelent, hogy újra alkalmassá és képessé tesszük magunkat, hogy érzékeljük a legbelső önvalónkkal mindig is létező, soha meg nem szakadt kapcsolatot. Elmebeli fogalmakba öntve a dolgot, meghalljuk, hogy Isten folyamatosan szól hozzánk. Természetesen a legkevésbé sem szavakkal vagy gondolatokkal, de még érzésekkel sem. Isten szava a Lélek. A lélekkel való újrakapcsolódás pedig elhozza életünkbe a többé nem múló bizonyosságot. Fontos észben tartani, hogy ezzel nem szűnünk meg emberi lényként az elménkben élni, de minden fontos pillanatban, minden lényeges döntésnél, minden felmerülő kérdésnél fel fog bukkanni a válasz, aminek helyességéhez nem férhet majd kétség. Az elme, természetesen amíg csak átlagos, hétköznapi emberként élünk, nem fog egy pillanatra sem nyugodni, de hogy mennyiben engedünk neki, az innentől már csak rajtunk fog múlni. Az írás elején már ejtettem szót a lélek által hordozott teremtőerőről. Nem meglepő módon, ennek az adottságnak nehezen túlbecsülhető jelentősége van az ember Teremtésben betöltött szerepével kapcsolatban. A következőkben a TEREMTÉST járjuk körül.

A szabad akarat a lélekből az emberi mivoltra kivetülő képesség, ahogy korábban szó volt róla, az isteni teremtőerő „kicsinyített” mása. A szabad akarat szabadsága valóban korlátok nélküli, de nem következmények nélkül való.

Itt rögtön mindjárt érdemes is egy pillanatra megállni, és egy másik irányból megközelíteni a dolgot, mert sokak számára nyilvánvalóan nem világos mit is jelent ez.

A világ — pontosabban az emberiség történelme — tele van szörnyű dolgokkal, háborúk, mészárlások, pusztítások egymás hegyén-hátán; a vallástalan emberek — nem véletlenül — hajlamosak mindeme szörnyűségre való hajlandóságot az emberi természet magától értetődő sajátosságának felfogni, a vallásos emberek pedig az előbb említett megpróbáltatásokat — a járványokkal, természeti katasztrófákkal együtt — Isten büntetéseként elkönyvelni. Az emberi létezés — sok esetben elkerülhető — nyomorúságára a kereszténység esetében az eredendő bűn szolgál magyarázatul, de ezzel kapcsolatban az Élet nagyon gyakran szolgál nyugtalanító mozzanatokkal: ártatlan gyermekek halnak szörnyű betegségekben korai halált, tiszta életű emberek kénytelenek keserves megpróbáltatásokat megélni, akár egy életen keresztül is, az élet sokszor érthetetlen módon állítja sorozatosan leküzdhetetlen akadályok elé az arra nem érdemeseket és még hosszasan sorolhatnánk. De nem tesszük.

Ahogy korábban is láthattuk, e téma körül is van pár kínzó ellentmondás, de ezek közül egyik sem annyira kínzó, hogy értelmes válaszokat szüljön. Érthetetlen az a belenyugvás, amivel a hívők elkönyvelik például azt, hogy habár a Mennyei Atya végtelen szeretettel viseltetik a gyermekei iránt és mindent megbocsát, az eredendő bűn miatt mégis megingathatatlan következetességgel bünteti őket. Jó, a Teremtő oka erre lehet az, hogy — már ami az isteni parancsolatokat illeti — az emberek megrögzött szabályszegők, és ezt valahogy szankcionálni kell, de mi a helyzet akkor, ha a megkövetelt szabálykövetéshez éppen az a tudás lenne szükséges, amelynek megszerzésére vonatkozó isteni tilalom megszegése vezetett magához az eredendő bűnhöz? Fogós kérdés. Vagy nem az?

A szabad akarat némileg árnyal a képen, de közelítsünk megint egy kicsit más irányból!

Az emberi történelem imént felemlített sajátosságaival kapcsolatban sokan fel szokták tenni azt a jogosnak tűnő kérdést, hogy ha Isten valóban annyira szereti az embert, hogyan engedheti meg ezt a rengeteg nyomorúságot az Élettel kapcsolatban, aminek tanúi vagyunk? Ez a kérdés kőkemény bizonyítéka annak, hogy az emberek általában, az intézményesített vallásosság tanításaival ellentétben — vagy annak megfelelően —, a legkevésbé sem értik ezt a felhajtást a szabad akarattal kapcsolatban. Pedig a dolog nagyon egyszerű, ha számításba vesszük a szabad akarat valódi jelentését és a vele elválaszthatatlanul összetartozó korlátlan felelősség fogalmát. A szabad akarat korlátlansága — a hozzá kapcsolódó felelősséggel — csak Isten feltétlen szeretetének fényében értelmezhető egyáltalán, másképpen, ha Isten bármilyen korlátot szabna, a szeretete többé már nem lehetne feltételek nélkül való. Bonyolult? Nem hinnénk. Gondoljuk csak végig! Egy kevés józan megfontolás, és a történelem minden vihara minden további kérdés nélkül megmagyarázható az ember rossz döntéseinek következményeként. Ennek magyarázata lehet a tudatlanság, de lehet egy egészen más minőség is, amelynek magyarázatát egy későbbi időre kell halasztanunk.

Most már láthatjuk a szabad akarattal járó lehetőségek helytelen felhasználásának következményeit. De ez az éremnek természetesen csak az egyik oldala. A szabad akarat felhasználható a jó cél érdekében is. A Teremtés működéséhez hozzájárulni — ez a mindenkori helyes döntés fő kritériuma, de ez még nem minden. A helyes döntés netovábbja, ha a cél érdekében készen állunk akár önmagunkat is teljesen odaadni. Az önfeláldozás — bármilyen formáját is vesszük — a legtöbb, amit az egyén az isteni Tervért megtehet. Ez az adomány az ÁLDOZAT.

Rövidesen az áldozat témakörét is körüljárjuk.

Szóval akkor most már (valamelyest) képben vagyunk Istent, a lelket és a szabad akaratot illetően, ideje szemügyre venni ezek közös, nagy projektjét — a Teremtést.

Talán mondanom sem kell, hogy az évezredek során intézményesen sugallt kép ezúttal is helytelen. Ennek a helytelen képnek köszönhető néhány, a közgondolkodásban jelenlévő értelmetlen dolog, amelyek közül az egyik egy vita, ami nagyjából kétszáz éve zajlik két intézmény — a tudomány és a vallás — között, hogy melyikük igazsága az „igazi”: a vallás által tanított kreacionizmus vagy a tudomány evolúciós elmélete?

Gondolom nem meglepő, ha azt mondom, hogy mindkettővel alapvető, koncepcionális problémák vannak. Az elsődleges gond, hogy egyik is, másik is az elme csapdájában született, emlékezzünk csak: az elme a saját létezésének ontológiai (lételméleti) alapjait, az anyag köré szőtt színes-szélesvásznú illúziótengerből vetette meg. Természetszerűleg a továbbiakban is mindkét elmélet ilyen, az anyaggal kapcsolatos képekre épül, kezdve a szakállas öregemberrel, bezárva az anyagot felépítő atomok golyócskái alkotta molekulák színes füzéreivel.

Az értelmetlenség további taglalása helyett nézzük, inkább miről is van valójában szó. Leírom emberi fogalmakkal.

A megnyilvánulatlan, örök teremtő erő „elhatározta”, hogy megnyilvánul. És lőn!…
Ennyi?
Ennyi…

Jó, akkor megpróbálom másképpen. Mi vagyunk a világmindenség legjobb, legfantáziadúsabb kőművesei és akarunk építeni egy házat. Egy soha nem volt, gyönyörű, tökéletes házat. Azért, hogy örömünket leljük benne. Azért, hogy azoknak is, akik majd benne laknak, múlhatatlan legyen az öröme. Sosem építettünk még ilyet, talán semmilyet sem, de nagyon akarjuk, nagyon, de nagyon és ez elég ahhoz, hogy sikerrel járjunk — minden szempontból. Mindegy, hogy a legkisebb részletekig tudjuk-e, milyen összetevői vannak egy ilyen háznak, elég, ha tudjuk, hogy a világ olyan, hogy benne van mindennek a lehetősége. Minden létrejöttének, minden létrehozásának a lehetősége. A varázspálca, ami ezt az egészet működésbe hozza nem más, mint az akarat. Nem tudni kell a részleteket, elég akarni, nagyon akarni és a dolog megtörténik.

Isten esetében ez az egész persze egy „kicsit” másképp néz ki, ő ugyanis az a kőműves, aki — velünk ellentétben — mindent tud és képes ebben a mindent tudásban szabályokat is felállítani. A végtelen tudatosság, a végtelen tér és idő, a végtelen hatás (mindenhatás) — az Abszolút, mint mondtuk. Emberi szavakra lefordítva, Isten tudta mi a cél és ennek érdekében létrehozta a szabályrendszert, és azt a dolgot, ami ezt a szabályrendszert a létrejötte pillanatától működtetni volt képes — önmaga kiáradását, amely önmagát mindközönségesen a lélekként képes értelmezni.

Ami minket, emberi alakban a lélek köré épült lényeket illet, néhány egyszerű szabály szerint létezhetünk. Ezeket a szabályokat nem lehetséges megkerülni, de át lehet hágni. Ez természetesen azt jelenti, hogy a szabályokat megszeghetjük, de nem mentesülhetünk a megfelelő következmények alól. Három nagyon fontos alapszabály van. Az egyik a szabad akarathoz köthető, és arról szól, hogy a lélek által hordozott végtelen teremtőerő tetszés szerinti felhasználásáért korlátlan felelősség terhel mindenkit. Röviden úgy fogalmazhatnánk: azt kapod, amit adsz. A tetteink, gondolataink következményei minden körülmények között visszahatnak ránk. Nincs mellébeszélés. Teljesen mindegy, az elme mit hazudozik össze-vissza önmagának, ezzel a dologgal jobb megbékélni. Annál is kevésbé érdemes a „sorssal” való alkudozásra vesztegetnünk az életünk drága idejét, mert ez egy egyszerű, önműködő szabály a Teremtésben, Istent ilyen értelemben hidegen hagyják az egyén által önmagának generált nyomorúságok. Hiszen mint mondtam, nincs eredendően semmi olyasmi, ami bárki sorsát már a startvonaltól negatívan befolyásolhatná, amely hatásnak ráadásul Isten lenne a forrása. Nem ő a felelős értünk. Bármi ilyesmi a szabad akaratból fakadó korábbi rossz döntésnek a következménye. Ez a szabály sokak számára ismerős lehet úgy is, mint a karma törvénye.

A másik fontos szabály az okság elve. Semmi sem ok nélkül való és minden valaminek az oka. A Teremtésben. Ezt azért szükséges hozzátenni, mert enélkül a megrögzött elme-imádók a formális logika szabálya szerint azzal gondolják kétségbe vonni Isten létét, hogy eszerint tehát neki is kellett valamilyen okának lennie. Ahogy már volt erről szó, az elme fogalmai számára kizárólag a Teremtés pillanata utántól nyílik lehetőség bármilyen jelenséget megragadni — idő, tér, végtelen, tudatosság, stb. —, e pillanat előtt minden az Abszolútum (tudományos kifejezéssel élve, szingularitás) elérhetetlenségébe olvad. A logika is. Maradjunk ennyiben.

A harmadik szabály a kegyelemmel kapcsolatos. A Teremtés minden alkotórészének mindaddig, amíg részt vesz a Teremtés fenntartásában, minden ehhez szükséges erőforrás a rendelkezésére bocsáttatik. „Ingyen” és „bérmentve”! A kegyelem lehetősége adott, nem kell kiérdemelni, viszont el lehet veszíteni. Ehhez az szükségeltetik, hogy az ember bűnt kövessen el. Emlékezzünk csak, mi a bűn: tudatos, ártó szándékú cselekedet. Gyakran elhangzik mentségképpen, hogy nem lehet bűn az, amiről az egyén nem tudja, hogy ártalmas mások számára — ez azonban csak az elme ostoba kifogása, hiszen mindannyiunknak ösztönösen tudnunk kell, hogy amitől mi magunk is ódzkodunk, az mások számára sem kívánatos, és ahogy az egyén félti a saját épségét, életét, ugyanígy tesz mindenki más is. (Most nem beszélve arról, ha valaki tényleg híján van a legalapvetőbb természetes ösztönöknek, mert az már az elme működésének súlyos fogyatékosságaira utal.)

Ez a három egyszerű szabály képezi az emberi létezés kereteit. Jobban belegondolva, sokak számára egészen jogosan tűnhet teljességgel érthetetlennek, hogyan nem képesek az emberek ezen szabályok szerint békességben, teljességben, boldogságban élni? Ami azt illeti — a korábbiak fényében —, teljesen nyilvánvaló erre a magyarázat: az emberek nincsenek tudatában az életüket meghatározó elveknek. Valami folyamatosan megakadályozza őket a tisztánlátásban. Méghozzá az elméjükön keresztül. Másutt már láthattuk, hogy az elme — a korlátosságánál fogva — mennyire kiszolgáltatott a megfelelő manipulációval szemben. E rosszhiszemű befolyásolás forrása nem pusztán a társadalmainkat jellemző rendszer, hanem valami mélyebb, sötétebb dolog, amely — nem mellesleg — magának a rendszernek legalapvetőbb működési elveit is meghatározza. Ez a valami nem más, mint a metafizikai GONOSZ. Ijesztő, ugye? Pedig ezen hatások ellen remek eszközeink vannak, ijedelemre semmi ok!

Hogy tisztába kerüljünk a lehetőségeinkkel, rövidesen sort kerítünk a téma kicsit alaposabb körüljárására.

Kezdetnek ízlelgessük egy kicsit a következő két kifejezést: áldozattá válni és áldozatot hozni… Ugye világos a kettő közötti különbség? A szellemi fejlődés szempontjából utóbbinak van nagy jelentősége, nézzük hát meg, miről is van szó.

Mint korábban már többször is rávilágítottunk, a lelki-szellemi út legfontosabb mozzanata a tudatosságunk emelése, ami nem lehetséges anélkül, hogy az elme valódi természetével és működésével tisztába ne kerülnénk. Az elme csapdájában, nulla tudatossági szinten ugyanis semmi sem az aminek látszik, ebben a bizonytalan állapotban csak egy dologban lehetünk biztosak: zsákutcában hajtunk egy olyan autóval, amelyiken nincs hátramenet.

Az elme csapdájának alapja — idézzük egy kicsit vissza — egy mindent átható félelem, ami az elme önnön elkerülhetetlen végességének biztos tudomásából fakad. E félelem következménye az a működésmód, amit úgy jellemezhetünk, hogy az elme egész élettartama alatt mást sem tesz, mint hogy folyamatosan elterelni igyekszik a saját figyelmét a szükségszerű megsemmisüléséről.

Talán könnyű lehet belátni, hogy az elme önmagára irányuló igyekezeténél önzőbb valamit nehéz lenne a világon találni. Az elme állandóan kapni akar, ingereket, hatásokat, reakciókat, ami segítheti fenntartani az állandóság illúzióját. Senkit se tévesszen meg a látszat, hogy az elmék nem ritkán adnak is egymásnak, ennek azonban semmi köze az önzetlenséghez — ez egy elmeközi tranzakciós mechanizmus: azért adok, hogy kapjak. Dicséretet, veszekedést, hízelgést, megalázást, kritikát és szerelmet is akár… Igen, szerelmet! Erre majd még visszatérünk…

Teljesen nyilvánvaló, hogy ebben a rendszerben az önzetlenségnek vagy az áldozatos viselkedésnek nemigen van helye. Az az elme, amelyik így viselkedik, nagyon hamar behozhatatlan hátrányba kerül a többi, a másik elmével szemben, aminek a végeredménye kivétel nélkül érzelmi és/vagy mentális kizsákmányolódás lesz. Ha mégis találkozunk vele, az mindenképpen valamiféle szellemi, tudatosságbeli emelkedettséget feltételez.

Ahhoz, hogy mégis megérthessük az áldozat lényegét, megint csak máshonnan kell közelítenünk a dolgot. Emlékszünk még ugye, a Teremtéssel összefüggő Feladatra? És az ingyen kegyelemre? Ha részt veszünk a játékban, ha hozzájárulunk a Teremtés fenntartásához, cserébe minden ehhez szükséges erőforrást megkapunk a forrástól. De valójában mit jelent ez a hozzájárulás? Mit kell tennünk, hogy jól végezzük a dolgunkat?

Vigyáznunk kell — jó gazdaként — a ránk bízott javakra, a ránk bízott életekre, ügyelnünk kell a rendelkezésre álló erőforrások zavartalan, zökkenőmentes körforgására. Emberként ez a kötelességünk. Ez az a bizonyos játék a Teremtővel, amely játék sikeressége nem másban mérhető, mint a teljes, boldog életben. Jó mi?

És most, nagy levegő… A Teremtés minden része ugyanezt teszi!

Minden része?

Na de, egy őznek, egy szöcskének vagy egy fűszálnak nincs is olyan elméje, mint az embernek! Nem baj. Nem szükséges elme ahhoz, hogy valami részt vegyen a nagy játékban. Az a valami, ami minden teremtett dologban azonos, pontosan tudja, hogy mikor mit kell tennie. Bizony, ez esetben is a lélekről beszélünk.

Vegyük észre, hogy az előbb említett körforgásban voltaképpen a lélek, vagyis a Teremtő Isten áramlik azért, hogy fenntartsa a Teremtés tökéletes művét. Vegyük észre azt is, hogy azt, amikor a szöcske megeszi a fűszálat, a szöcskét a gyík, a gyíkot egy ölyv és így tovább… csak az elménk láttatja veszteségnek, mi több tragédiának. Ez valójában nem más, mint az örök körforgás!

Ha más oldalról közelítjük, a fűszál, a szöcske és a gyík hozzájárulása a nagy egészhez nem más, mint áldozat. Az ő szempontjukból talán tudattalan, de semmivel sem kevésbé értékes, mintha tudatos lenne.

Erre pillanatnyilag mi vagyunk képesek, mi emberek. Ehhez azonban először is fel kell nőni a Feladathoz, amihez az első lépés valahogy fellebbenteni az elme illúziófüggönyét, ami eltakarja előlünk az Igazságot.

Tudatos lényként áldozatot hozni nagyon komoly kihívás, különös tekintettel arra, hogy végtelen lehetőségeink vannak azon túlmenően is, hogy feláldozzuk önmagunkat. Néha bizony erre is szükség lehet, a történelem nagyjai számtalan példát mutattak erre is, de a hétköznapok közegében ennél sokkal kevesebb is elég lehet, hogy jobbá tegyük a saját életünket vagy másokét — hogy jobbá tegyük a világot.

Az áldozat komolyságot, odaadást és szilárd elhatározást igényel. Van egy dolog, egy cselekvés ami egyesíti magában e három alkotóelemet. Ez a valami nem más, mint az IMA.

Hamarosan bővebben is szót ejtünk róla.

Az Istenhez való viszonyunk jó eséllyel megragad a hit és a hiedelmek, vagy éppen az intézményesített vallásosság babonáinak tartományában, ha nem értjük meg a gonosz helyét a Teremtésben. Ennek nehezen túlbecsülhető jelentősége van, amennyiben az üdvösség eléréséhez nem elegendő pusztán erényesnek lennünk — a bölcsesség hasonmód elengedhetetlenül szükséges hozzá. Ami azt illeti, a szellemi kiteljesedés szempontjából a jóságot és bölcsességet nem is lenne szabad különválasztani, hiszen bármelyikük hiánya eleve kétségessé teszi a sikert.

Az egyszerűbb érthetőség kedvéért ideidézzük egy ősi, a magyarság részéről jobbára elfeledett, de nem elveszett szellemi irányzat világképét — ez a rábaközben fennmaradt büün vallás tanítása Istenről, Teremtésről, jóról és rosszról. Az ősi tanítás a következőképpen írja le a világot:

Isten (Öregisten), hogy a Teremtés minél szebben és jobban végbemehessen, önmagát ketté választotta (egy nagyobb női princípiumra «Boldogasszony» és egy kisebb férfire «Istenapa»), hogy a kiáradás e két őselv folyamatos egyesülése folytán a létrejövő világ lehető legjobb minőségét hozza létre. Azonban, mielőtt ez megtörtént volna, a férfi elv kivetett magából minden rosszat, alantast és sötétet, hogy ezen minőségek ne ronthassák le az isteni alkotást. Ennek az alapelvnek egy rendkívüli filozófiai következménye van. Méghozzá az, hogy innentől nem kell elfogadnunk a rosszat a világunk szerves részeként, egy pillanatra sem kell fejet hajtanunk előtte, ráadásul a fentebbi okból kifolyólag, ha nem is tudjuk eleinte, hogy hogyan győzzük le, az isteni szándékkal a hátunk mögött elég, ha egyszerűen csak ellenállunk neki. És a gonosz nem rúghat labdába!

Ezzel szoros összefüggésben ki kell hangsúlyoznunk, hogy régieknek volt egy nagyon egyszerű, józan érvelése a világ egyensúlyával kapcsolatban. A legtöbb korabeli és mai filozófiai rendszer is azt állította, azt állítja hogy az egyensúly létrejöttéhez elengedhetetlen az ellentétes erők szakadatlan küzdelme, végső soron a jó és a rossz harca. A régiek erre azt mondták, hogy a világ eredendően harmonikus, és szükségtelen benne a folyamatos harc jelenléte, arról nem is beszélve, hogy miféle mindenható istenség az, amelyik nem képes arra, hogy a maga egyensúlyát megteremtse? Kicsit költőien megfogalmazva, árnyék nincsen fény nélkül, de fény van árnyék nélkül. A két kozmikus szellemi energia viszonyát valamivel egyszerűbben kifejezve: az árnyéknak előfeltétele a fény, de fordítva ugyanez nem igaz.

A Teremtésnek van még egy nagyon fontos tulajdonsága, mégpedig az, hogy Isten (illetve a két őselv az egyesülésük folyamán) nem a semmiből hozta létre, hanem önnön szellemanyagából. Ez nem kevesebbet jelent, mint hogy az isteni minőség egész egyszerűen szétoszlott a maga létrehozta valóságban, mindenütt és mindenkor jelen van, értelmetlen tehát az a megközelítés — vagy inkább eltávolítás —, hogy Isten valahonnan kívülről szemléli működésének eredményét.

Lássuk hát, a fentiek fényében mit mondhatunk el a gonoszról. A legfontosabb, hogy az isteni szándéknak megfelelően NEM része a Teremtésnek, hiszen az általa képviselt minőségek még a teremtés aktusa előtt leválasztásra kerültek a későbbi nagy egészről. A gonosz egy másik nagyon fontos jellemzője, hogy lényegét tekintve mindenben Isten ellentéte. Ez nagyon lényeges részlet és rögvest ki is kell fejtenünk, hogy elejét vegyük az olyasfajta — logikusnak tűnő — spekulációknak, amelyek Istent és a gonoszt valamiféleképpen egyenrangú szellemi entitásoknak, a gonoszt Isten lehetséges kihívójának tételezik.

Szóval… A gonosz, bár Istenhez hasonló, azzal tökéletesen ellentétes előjelű minőség. Ha úgy tetszik, egy negatív szellemi energia, ami bár kívül esik a Teremtés birodalmán, a szellemi természeténél fogva mégis képes azzal kölcsönhatásba lépni. Menjünk akkor sorjában. Isten például teremt, a gonosz erre nem képes, legfeljebb közvetít, eloszt. Isten épít, összefog, egyben tart, a gonosz a rombolásra, a pusztításra kísért. Isten maga az egyensúly, a gonosz az egyensúly hiánya, a bizonytalanság. Isten a változásban is állandó, a gonosz a mindent elsöpörni kész káosz, és így tovább… Végül, de nem utolsó sorban, Isten önmagában mindenható, a gonosz csak befolyásolni képes. Itt vegyünk észre egy iménti, lényeges megfogalmazásbeli mozzanatot: az írtuk, pusztításra kísért. Ezt azért fontos észben tartanunk, hogy lássuk, a teremtett világban — a természetben — szerteszét tapasztalható pusztulás nagyobbik része a körforgás sajátja és nem a gonosz működésének következménye. Ennek részleteire hamarosan rátérünk.

Tulajdonképpen itt meg is állhatnánk, de egy valamit még mindenképpen le kell szögeznünk. Habár a gonosz jelentette szellemi energia önmagában lényegében mindenre alkalmatlan a Teremtéssel kapcsolatban, mint szellemi erő, kapcsolatba tud lépni a Teremtés alkotórészeivel. A gonosz ebbéli képességét ránk, emberekre is kiterjesztheti — ha hagyjuk. Talán már sokan kitalálták, mi az emberek leggyengébb pontja, amely természeténél fogva teljesen kiszolgáltatott ezzel a hatással szemben. Úgy van, ez a gyenge pont a elme!

Máshol kifejtésre került, hogy az elmének önmaga elkápráztatásában hihetetlenül nagy lendülete van. Ez a lendület adja a mérhetetlen bizonytalanságát is, és ez az oka annak, hogy megfelelő módszerrel igen kis ráhatással is kibillenthető és a kívánt irányba befolyásolható. (Közbevetőleg jegyzem meg, hogy talán már ennyiből is érezhető, hogy milyen nagy jelentősége van az elme féken tartásának — mondjuk például egy olyan tanítással, ami az egymás iránti szeretet gyakorlására épül, és a tanítómestere a igazsága erejét azzal is képes volt bizonyítani, hogy tanúságtételül meghozta a legnagyobb áldozatot, amit — akár egy ember is — meghozhat: odaadta az életét…)

Közelítünk annak magyarázata felé, hogy mit keres a világban az a nyomasztóan sok szörnyűség és szenvedés, ami végigkíséri az emberi történelmet egészen napjainkig.

Szó volt már arról, hogy az ember a szabad akaratot Isten szándéka szerint bármire felhasználhatja. Ez szó szerint bármit jelent és sajnálatosan magában foglalja azt is, ha az ember ez a szabadságot rosszra használja, vagy éppen rosszra használja, rossz befolyás hatására. Megérkeztünk. A gonosz itt lép be az emberi valóság területére.

Az elméről szóló részben már rámutattunk, hogy az ember a szellemi természetéből fakadóan, minden vitán felül morális lény. Ebből egyenesen következik, hogy minden ezzel ellenkező, amorális viselkedés és tett hátterében a gonosz befolyását kell keresnünk. És valóban erről van szó!

Gondolkodjunk el ennek a megállapításnak az igazságán! Érezzük a remegést, ahogy az eddigi világunk képzeletbeli alapjai meginognak? Vége a mellébeszélésnek, hiszen akiben egy csöppnyi józanság maradt, annak innentől kezdve világosan kell látnia, hogy az emberi világ minden nyomorúságára csak és kizárólag egy kimerítő magyarázat lehetséges! Gondolkodjunk! Jelen világunkban szinte mindenhol megtalálhatjuk azt a gondolatot, mint valamiféle világnézeti alapvetést, hogy minden dolognak létezik a vele ellentétes, negatív párja és mi sem természetesebb annál, mint hogy elfogadjuk ezek állandó szembenállását. Ez a sötét megközelítés mára már mindent átitatott, kiváltképp az iparággá terebélyesedett ezotériát, amely műfajban mindent el lehet adni jó pénzért, ha beleszőjük ezt a yin-yang-féle képtelen ostobaságot. Egy kérdés: vajon minek állhat érdekében a rossz, minden téren való elfogadtatása? A fentebbiek fényében a válasz nem lehet kétséges.

Mi történik, ha a végtelen teremtőerő a szabad akarattal együtt rossz „kezekbe” kerül? Atombomba, veszélyes hulladék, fegyverkezési verseny, űrszemét, vegyifegyver, műanyag, pénz, GMO, gyógyszeripar. De ennek a következménye a gonoszság, a kegyetlenség, az önzőség, az érzéketlenség, az irigység, a haszonlesés, a hazugság is és még hosszasan sorolhatnánk.

Az iménti felsorolásból sokunk számára felderenghet egy ismerős hely, egy világ, ami ez idő tájt eluralkodott az egész bolygónkon. Úgy van, a CIVILIZÁCIÓNKRÓL van szó! Valamelyik következő bejegyzésben megvizsgáljuk, milyen viszonyban is van egymással a metafizikai gonosz és az emberek világa.

A szabad akarat fegyvertárában — bár ez általában nem magától értetődő — az ima az atomfegyver. Imádkozni, térden állva, ráadásul összetett kezekkel, ez a legtöbbek számára valamiféle megalázkodó, önfeladó könyörgést jelent. Ez a vélekedés azonban — mondanom sem kell — az Isten-ember kapcsolat súlyos félreértelmezéséből fakad.

Ahogy máshol már érintettük, Isten és az ember, egylényegűségükből fakadóan, egyenrangúak a Teremtés játékában, mindössze annyi a megkötés, hogy Istent nem korlátozhatják a saját szabályai, míg ugyanezen szabályok az embert igen. Röviden fogalmazva, az ima az Istennel való kommunikáció eszköze. Ez a meghatározás azonban egyáltalán nem pontos, mert a kommunikációról mindig azt feltételezzük, hogy van valamilyen, a legtöbbször behatárolható iránya. A megfelelő helyen szó esik arról, hogy Isten nem valaki vagy valami, aki vagy ami van valahol. Ezeket a képzeteket csak az elme erőlteti, mert számára az anyagi valóság csak így rendezhető el kellő szilárdsággal. Azt is láthattuk, hogy Isten nincs valahol, mert mindenhol ott van. Az imát ilyenformán tehát úgy lehet elképzelni, mint egy eszközt, amivel a teremtett valóságot hangolhatjuk az elérendő cél érdekében.

Talán felesleges külön hangsúlyoznom, ami a fentebbiekből egyenesen következik: az ima nem pusztán beszélgetés a legfelsőbb szellemi lénnyel. Az ima magának a teremtő szándéknak a legtisztább megnyilvánulása.

Akár az ismétlés hibájába esve, újra és újra eszünkbe kell idéznünk, hogy milyen nagy jelentősége van annak, hogy a szabad akarat a Teremtéssel összhangban nyilvánuljon meg. Az ima sem tud másmilyen lenni, szóval ami nem ilyen, az nem ima. Egy pillanatra, de tényleg csak egy pillanatra gondoljuk el azt a képtelen helyzetet, amikor egy világnyomorító diktátor vagy zsarnok este, lefekvés előtt azzal fordul a legfelsőbb lényhez, hogy segítsen neki még gonoszabbnak, még kegyetlenebbnek lenni, hogy még több embert gyilkolhasson meg… Világos ugye?

Ezzel akkor megvolnánk, de itt adódik a következő kérdés: milyen a jó imádság? Hogy kell ezt jól csinálni?

A dolog a korábbiak fényében már nem lehet meglepő, a lényeg ezzel kapcsolatban is a tudatosság. Nyilván nem nehéz megérteni, hogy bármire hatással leginkább úgy lehetünk, ha teljességgel tudatában vagyunk a megváltoztatni kívánt dolognak, legyen az akár a legkisebb vagy éppen a legnagyobb problémája az életnek. Az ima „technikájáról” nem sokat mondhatunk, hiszen ahány ember, annyiféle módszer létezhet, hogy önmagunkat az élet legnemesebb és legfontosabb céljai érdekében kizökkentsük az elme által ránk erőltetett mindennapi zűrzavarból. Mindenesetre imádkozzunk úgy, hogy igyekezzünk szemlélődéssel, meditációval a legteljesebb mértékben elmélyedni az imádság tárgyában. Ha jól csináljuk, a valóság változni fog, s a legfelsőbb Jó támogatásával a háttérben nincs az az erő vagy szándék — legyen az akár evilági vagy szellemi eredetű —, ami ellenállhatna.

Az Igazság keresésének útján elérhető a tudatosság olyan emelkedett szintje, ahol az egyén élete lényegében egyetlen imádságnak tekinthető. Ez kétségtelenül távolinak tűnő cél, de egyáltalán nem olyan távoli, ahogyan azt a legtöbben hiszik. Az elhatározáson kívül kitartás szükséges hozzá, és ennek semmi köze sincs az aszkézishez vagy bármiféle önsanyargatáshoz. Az isteni mű örömtermészetű, az alkotójához sem vezet más út, mint az öröm és a szeretet útja.

Az imádság összeköttetés, kapocs ISTEN és közöttünk. Istenről már esett szó korábban. Talán érdemes lehet feleleveníteni az ott olvasottakat.

Nagyon nehéz témához érkeztünk és ez nem kizárólag a bonyolultságából fakad — sokkal inkább a hozzá fűződő érzelmeinkből. Gondoljuk csak el, valaki azt mondja valami számunkra — legalábbis látszólag — életbevágóan fontos dologról, hogy úgy ahogy van, rossz. Hát ez eléggé mellbevágó tud lenni, nem? Na, hát a civilizációnkkal pontosan ez a helyzet.

De menjünk sorjában.

Mit mondhatunk el a civilizációnk alapjairól?

Legelsősorban is, hogy lényegét tekintve anyagelvű. Ezt nem nehéz felfedezni, hiszen a civilizáció keretei között zajló élet minden mozzanata az anyag köré szerveződik. Az anyag érzékelése, az anyag ismerete, az anyag birtoklása áll a mindennapok középpontjában. Ebből fakad a vele kapcsolatos — a civilizáció egész szerkezetét egyébiránt szétfeszítő — legádázabb ellentmondás is: mivel az anyag a körülvevő világban, közelebbről a Természetben található, az anyag megszerzése, kiaknázása a Természet leigázásában és kihasználásában, végső soron elpusztításában ölt testet.

Ezzel szoros összefüggésben mindenképpen idekívánkozik, hogy a civilizáció szerkezetét egymással szorosan együttműködő intézmények hálózata alkotja. Az intézményekre bővebben is ki kell hamarosan térnünk, itt legyen elég annyi, hogy az egyik legfontosabb intézményt gazdaságnak hívják és a működésének alapelve már önmagában is ellentmond a Teremtés szellemiségének. Emlékezzünk csak vissza, korábban, az Istenről szóló fejezetben már szóba került az Egyensúly Törvénye, ami röviden annyit mond, hogy minden létező, amennyi erőforráshoz hozzájut az ingyen kegyelem által, ugyanannyit vissza is kell szolgáltatnia az örök körforgásba. A dolog rém praktikus! A szükséges — és elégséges — mennyiségű erőforrás visszajuttatása ugyanis teljesen önműködően zajlik, az élet esetében ez egészen kézzelfogható — az élet elmúltával az egyenletben levő egyenlőségjel túloldalára igen rövid időn belül egy nulla kerül. Gondolja végig mindenki mi történik akkor, ha az élő szervezet valamiképpen a szükségesnél jóval több erőforrást vont volna bele a működésébe! Könnyebb megérteni a dolgot, ha a létfenntartással kapcsolatban nem csak az elfogyasztott anyagot, hanem a felhasznált energiát is számításba vesszük.

Az imént említett, gazdasággal kapcsolatos alapelv a végtelen és lehetőség szerint egyre növekvő ütemű növekedés kívánalmában nyilvánul meg. Ez az az alapelv, amelynek mentén a gazdaság a legnagyobb közegyetértés által övezve működik, holott szemmel is jól látható, hogy mindeközben a környező világ megsemmisül.

Habár az egyre több erőforrást igénylő, kitermelő és előállító gazdaság a javakat egyre nagyobb mennyiségben teremti elő, ezen javak elosztását illetően azonban mégis az egész világra kiterjedő, durva egyenlőtlenségeket figyelhetünk meg. Ez is egy igen különös ellentmondás!

A teljesség igénye nélkül ejtsünk szót a civilizáció néhány további intézményéről. Mielőtt ebbe belevágnánk, a vizsgálódásunk tárgyát kétfelé kell választanunk. A civilizációnk bonyolult szerkezetét valós illetve elvont intézmények szövevényes hálózata alkotja.

A valós intézmények második legfontosabbika a politika, amelynek célja tulajdonképpen a gazdaság torz működésének a társadalmakkal való elfogadtatása amellett, hogy a politikát működtető viszonylag szűk társadalmi csoport az egyik jelentős haszonélvezője a fentebb említett elosztásbeli egyenlőtlenségnek. Hasonló okból van szükség a médiára is, ami az emberi gondolkodás befolyásolásának legfontosabb eszköze. Meg kell említenünk e helyütt a tudományt is, amelynek eredeti célja — a világ megismerése —, már csak elenyésző jelentőséggel bír, fő működési területe jó ideje a gazdaság érdekeinek kiszolgálása, szinte kizárólag a haszonszerzést tartva szem előtt. Nagyon fontos eleme az intézmények hálózatának az oktatás. Gondolhatnánk, hogy az élettel kapcsolatos tudás átadására jövő generációinak az oktatás a legideálisabb terepe. Ez azonban nem így van, a mindenkori következő nemzedék felkészítése akkor megfelelő, ha az az oktatási rendszerben az intézményekhez való minél jobb igazodást sajátítja el. Intézmény ezeken kívül a művészet is, ami látszólag az ember szellemi-lelki épülését szolgálja, azonban ez sem fedi a valóságot, hiszen többnyire a művészet sem más, mint a haszonszerzésnek egy különleges módja. Az intézmények közé tartozik az igazságszolgáltatás is, aminek az adott keretek között vajmi kevés köze van az igazsághoz, sokkal inkább valamiféle mesterségesen megkonstruált jogrendszerhez, aminek igen jól érzékelhetően nincs más célja, mint elfedni az átlagember elől a mindennapokkal kapcsolatos valóságot.

A sort hosszasan folytathatnánk, viszont kicsit általánosabban megközelítve a kérdést már most leszögezhetjük, hogy a civilizáción belül lényegében minden intézmény. Végül, de nem utolsó sorban meg kell említenünk mind közül a leg-fontosabbat, ami tulajdonképpen keretbe foglalja az imént említett intézményeket, ez pedig az állam. Az állam elviekben egy emberi közösség működésének — ennél fogva fennmaradásának — legfőbb eszköze lenne, az imént felsorolt civilizációs jellegzetességek azonban egyértelműen ellentmondanak ennek.

Teljesen jogosan merülhet fel a kérdés, mire jó az, ha valami intézmény? Hát, ami minket, egyszerű halandókat illet, kijelenthetjük, hogy nagyjából semmire. Az intézmények legfontosabb tulajdonsága, hogy eltűnik belőlük az ember. Ez még akkor is így van, ha amúgy a legtöbb intézménynek van "arca", ami általánosságban a vezetőjével azonosítható. Ez azonban ne tévesszen meg senkit, valójában nincs másról szó, minthogy az emberrel együtt a felelősség is eltüntethető. A felelősség eltűnésével pedig mód nyílik arra, hogy egy — a társadalom életére rendkívül káros — jelenség felbukkanjon: a hétköznapi valóság manipulálásának lehetősége.

Mielőtt belevágnánk a civilizáció szövetének szétbontogatásába, röviden és általánosságban még ki kell térnünk az elvont intézményekre is. Ezek a legtöbbször magatartásformákat határoznak meg a társadalom tagjai számára, mégpedig azon célból, hogy az egyén a lehető legjobban legyen képes illeszkedni az intézményrendszerbe.

A félreértések elkerülése érdekében valamit nyomatékosan le kell szögeznünk: az elvont intézmények legnagyobb része az emberi közösségek működésének, mi több fennmaradásának fontos kellékei. Más lapra tartozik, hogy a civilizáció keretei között ezek nagy része is eltorzult, szerepük megváltozott, jelentőségük elcsökevényesedett. A jobb érthetőség kedvéért, néhány elvont intézmény: a család, a házasság, a vallásosság, kötelesség, hazaszeretet, a férfi-női viszonyrendszer, és így tovább. Talán egyszerűbb megérteni az elvont intézményeket, ha arra gondolunk, hogy ezek nem pusztán fogalmak, hanem kivétel nélkül valamiféle magatartásforma-rendszert határoznak meg, amelyek jellemzően az emberi közösség létezésének egy-egy fontos részét szabályozzák.

Ezek után talán már nem lesz váratlan, ha azt mondom, hogy a valóságos intézmények lényegében az elvont intézmények kiszorítására alakultak ki. Mondok példákat. Itt van mindjárt a természetben élő ember vallásossága, ami rendesen az emberen túli, az ember feletti valósággal való kapcsolat személyes tapasztalatából fakad. Helyette ott van az egyház dogmatizmusa. Vagy a velünk született igazságérzet helyébe lépett személytelen jogrendszer. Vagy az ugyancsak a születésünk pillanatától működő, a környezetünkkel való ösztönös egyensúlyra törekvésünk helyett ott van az orvostudomány. Vagy a teremtett világ — benne az életünk — megbecsülése helyett a pénz. Ne feledkezzünk el a tapasztalatok jelentette tudásról sem, ami helyett ott az információ. És még hosszasan sorolhatnánk.

Már ebből is látszik, hogy itt valami nagyon nagy baj van. Pedig a java még csak most jön!

Ha kicsit jobban megvizsgáljuk a civilizáció alapjait képező intézményeket, észrevehetünk valami furcsaságot. Vegyük például a gazdaságot. A gazdaságnak valójában csak kisebb részét képezi az értékteremtés, a nagyobbik része nem áll másból, mint a javak közvetítéséből — ez a kereskedelem. Kereskedni bármivel lehet, még olyan dolgokkal is, amik nem léteznek, gondoljunk csak a pénzpiacokra. Vagy vegyük a médiát, ami információkkal kereskedik, ráadásul ezek jelentős része sem a valóság leírására létrehozott információ. A tudomány sajátos — nem feltétlenül a társadalmak érdekeit tükröző — szempontok szerint csoportosított tudást közvetít a világ és a társadalmak között.

Azt kell látnunk, hogy a civilizáció keretei között zajló életünk szinte másról sem szól, minthogy különböző elosztó- és közvetítőrendszerek folyamatai között bolyongunk, kiszolgáltatva intézményeknek, amelyek működéséről nem sokat tudunk és amelyek tetszés szerint manipulálhatják az életünknek tulajdonképpen bármelyik részét.

Emlékszünk még a gonoszról szóló bejegyzésben leírtakra? Mi is volt a legfőbb tulajdonsága? Teremteni nem képes, legfeljebb közvetít... Hogyan?!

A következtetés helytálló, bármilyen ijesztő is. A civilizáció a gonosz felségterületévé lett, ha egyáltalán nem volt az már a kezdetektől fogva.

Gondoljunk bele, itt ez a csodálatos, szépségben, javakban bővelkedő bolygó, ahol a belátható történelmen keresztül mindig, mindenhol és minden rosszra fordult! Valami, mélyben munkálkodó erő folyvást kikezd, elsilányít, végül elpusztít mindent, ami önmagában értékes és a létezés teljességéhez nélkülözhetetlen lenne. Megszámlálhatatlan növény- és állatfaj halt már ki az idők során, de nem élhették túl ennek az erőnek a rombolását emberi kultúrák tucatjai se, pedig a történelem — legalábbis a hivatalos álláspont szerint — még csak tízezer éve tart… A változás mostanra — rossz értelemben — csak annyi, hogy a technológia fejlődésével a romlás egyre vadabbul, egyre ellenállhatatlanabb erővel zajlik — de meddig még?

Nyomasztó gondolatok. Ha kicsit jobban elmélyedünk a körülöttünk zajló élet felszín alatti folyamataiban, mindenhol ezt a sötét, baljóslatú távlattalanságot találjuk — nem csoda, ha a társadalmaink kétségbe esetten menekülnek a realitások elől, méghozzá olyan módon, amit az elanyagiasodott, emberi minőségéből kivetkőzött civilizáció kínál: a fogyasztás mindent lealacsonyító és elsorvasztó létmódjába merülve.

A civilizáció, ha meggondoljuk, semmi olyasmit nem kínál, ami az emberi létezésre pozitív hatással lenne és ami a legriasztóbb, elveszi a legalapvetőbb dolgot is, ami nélkül nem lehetséges teljes és méltó életet élni. Ez nem más, mint az EGÉSZSÉG.

Hamarosan megvizsgáljuk az egészség és betegség problémakörét is.

Hogy megértsük a téma lényegét — az oldal szemléletétől megszokott módon —, ezúttal is el kell kell rugaszkodnunk az általánosan elfogadott megközelítéstől. Tekintsünk tehát a kérdéskörre kicsit más szemszögből.

A Teremtés, bár végtelenül változatos és nagyon különböző dolgok alkotják, mégis egységes és teljes egész, ahol minden dolog minden más dologgal folyamatosan kapcsolatban van. Ez elsősorban érzékek feletti, metafizikai kapcsolatot jelent, viszont sok esetben a fizikai világban létrejöhet és létre is jön kölcsönhatás. A teremtett világ alkotórészei így vagy úgy hatnak egymásra.

A jelenségeket a hétköznapi elme szemszögéből nagyon nehéz megfelelően közelíteni, hiszen — ahogy az áldozatról szóló fejezetben is kifejtettük — az elme viharos működése a folyamatokat kizárólag egyfajta, drámai megvilágításban tudja értelmezni. Ez pedig akadályozza, hogy az összefüggéseket kellő mélységben vizsgálhassuk.

Kiindulásképpen újólag szögezzük le, hogy a Teremtésnek értelme van és a finomszerkezetébe eredendően bele van kódolva az egyensúlyra való törekvés. Bármi van jelen a létezés színpadán, erre tartósan csak akkor lehet képes, ha egyszersmind képes a környezetével egyensúlyba kerülni. Ez nyilván élő és élettelen dolgokra egyaránt érvényes, könnyebb lehet viszont a folyamatokat az előbbiekre vonatkoztatva elképzelni.

Bármilyen zavar támad a létezés szövedékében — emlékezzünk csak, a Teremtés minden dolgok lehetőségét magában hordozza —, annak két következménye lehet. Egyfelől a zavar okozóját a környezet kiiktatja, másfelől a környezet is, az új létező is alkalmazkodik a megváltozott helyzethez, ezáltal létrejön egy új egyensúly.

Az előbbieket az emberre vonatkoztatva kijelenthető, hogy a környezettel való egyensúlyunkat egészségnek (a magyar szó rendkívül kifejező és láttató erejű), a megbomlott egyensúlyt, illetve a visszaállításának folyamatát pedig betegségnek nevezhetjük.

Talán nem szorul különösebb taglalásra a jelenségnek az anyagi valóságban megnyilvánuló mibenléte (kórokozók, immunrendszer), legfeljebb annyit érdemes kihangsúlyozni, hogy természetéből fakadóan az ember képes a gyógyulást mind anyagi, mind szellemi, lelki síkon pozitívan befolyásolni. Sokak számára hihetetlen lehet — még többek számára talán nem —, hogy az ehhez szükséges tudás szellemi értelemben mindenkinek a rendelkezésére áll.

Létezik ezen túlmenően az „egyensúlytalanságoknak” egy további fajtája, ami a fentebbiek fényében nem sorolható a betegségek közé, mégpedig azért nem, mert nem szorosan véve a környezettel való kölcsönhatás eredményeként jön létre. Ezek az úgynevezett civilizációs betegségek, még inkább állapotok. A különbség megértéséhez azt kell látni, hogy ezen állapotok minden esetben a külső körülményekre adott belső reakciók következtében jönnek létre, mégpedig szellemi, lelki síkon, ilyenformán a betegségekkel kapcsolatos megszokott módszerek alkalmazása jellemzően nem kecsegtet sikerrel.

Mint másutt olvashattuk, a civilizáció az emberi életet — a metafizikai gonosz hatásának köszönhetően —, minden szempontból torz körülmények közé kényszeríti. Ezen torz körülmények okozzák az összes civilizációs ártalmat a cukorbetegségtől a rákon, a magas vérnyomáson, a szklerózis multiplexen, az autoimmun betegségeken és a szív-és érrendszeri betegségeken át, egészen az Alzheimer-kórig. A sor természetesen nem teljes. Az ártalmak keletkezhetnek anyagi síkon (pl. a táplálkozással kapcsolatos dogmák vagy a mozgáshiányos életmód, satöbbi...), de mentális síkon is (félelem gerjesztés a médián keresztül, eltávolodás a természettől, az emberi kapcsolatok lerombolása, szeretettelenség, és így tovább).

E helyütt sajnos ki kell térnünk a modern orvoslás témakörére is, amelyhez fogható sötét „tudományt” keveset alkottak a történelem során, amelynek jelmondata akár az is lehetne, hogy mesterkedj addig, amíg mindent tönkre nem teszel... Az orvoslás mélyén meghúzódó baljóslatú szándékról sokat elárul az a közszájon forgó, tréfásnak beállított mondás, amely így szól: „Egészséges ember nincs, csak rosszul kivizsgált beteg”. Ízlelgessük egy kicsit a gondolatot, az esetleges hétköznapi tapasztalataink fényében!

Köztudomású, hogy az egyik legjövedelmezőbb iparág a gyógyszeripar, ahogy az is, hogy a gazdasági alapvetések következtében ezzel az iparral szemben is elsődleges követelmény a jövedelmezőség. Nem nehéz belátni, hogy az extraprofitot termelő iparág és az egészséges társadalom a jelen civilizációs keretek között összeegyeztethetetlen, ahogy az sem kérdés, hogy melyik fél kezében vannak erősebb, alkalmasabb eszközök, hogy a másikat megfossza a józan, megfontolt döntés lehetőségétől. Elkeserítő és mélyen erkölcstelen, hogy az egyik ilyen eszköz éppen az orvos, aki visszaélve a hozzá segítségért forduló beteg bizalmával, kiszolgáltatja őt a gyógyszeripar profitéhségének.

A modern orvoslás egészével kapcsolatban nagyon komoly kétségeket kellene, hogy felvessen a puszta ténye annak, hogy habár a diagnosztika, az orvosi eljárások és a felhasznált anyagok, illetve a mindezek hátterében álló tudásmennyiség az elmúlt évtizedek során elképesztő fejlettségi szintet ért el, a civilizált emberiség egészsége mégis soha nem látott, rossz állapotban van, a kilátásai az életminőséget illetően több mint tragikusak. Hogy ezek a tények nem tudatosulnak a társadalom széles körében, az nem véletlen. Egészen szorosan idetartozik az az elképesztő tény is, hogy az „egészségügy” annak ellenére is ilyen alacsony hatékonysággal működik, hogy hatalmas összegeket fordítanak a közpénzekből a fenntartására és működtetésére. Mindezek ellenére jól megfigyelhető, hogy a társadalom nagyobbik része számára az „orvoshoz járás” már-már rekreációs tevékenységgé vált ahelyett, hogy mindenki otthon, saját hatáskörében tenne meg mindent az egészsége megőrzése vagy helyreállítása érdekében. Ebben egyébként számos tradicionális rendszer nyújthat segítséget, akár pusztán csak a gondolkodásunk átformálásával: nincs gyógyíthatatlan betegség, csak gyógyíthatatlan beteg.

Viszonyunk a modern orvosláshoz csak egy, az életünket behálózó temérdek függőség közül. Ahhoz, hogy ezen változtathassunk, mindenek előtt tudatossá kell válnunk a tekintetben, hogy lehetetlenség teljes, boldog és nem mellesleg egészséges életet élnünk anélkül, hogy felelősséget vállalnánk saját magunkért. Ezt a felelősséget senki más nem vállalhatja helyettünk, még akkor sem, ha egyébként ezzel hiteget is minket annak érdekében, hogy a javára lemondjunk a józan döntés lehetőségéről. Természetesen tisztában vagyunk azzal, hogy a változtatás a hétköznapok valóságában egyáltalán nem könnyű, mégis ez az egyetlen kiút a civilizációs csapdából. Az egészséges létnek számos belülről fakadó összetevője van. Ezek talán legfontosabbika, hogy tisztában legyünk a saját szerepünk fontosságával, amelyet a létezés szövedékében betöltünk. E szerep alapvető jellemzője, hogy nőként vagy férfiként születtünk-e a világra?

Hamarosan szót ejtünk erről a megkerülhetetlen kérdésről is, hiszen tapasztalhatjuk a mindennapokban, hogy ez a sokáig megkérdőjelezhetetlennek tűnő téma is bizarr értelmezések kereszttüzébe került.

A korábban már megemlített rábaközi világkép, ha visszaemlékszünk, az istenség abszolút mivoltának megértéséből fakadóan nem ismert el semmiféle szemben álló kettősséget. Egyetlen kettősséget fogadott el, amit egyenesen a Teremtés központi mozzanataként tételezett, ez pedig a női-férfi minőség egymást kiegészítő kettőssége volt. Vizsgáljuk meg kicsit, hogyan is néz ki közelebbről ez a fontos téma.

A női princípium a teremtés valóságának középpontja; mindennek, ami létrejött és fennmarad ez a szellemi energia áll a középpontjában. A női minőség az összekötő kapocs a létező múltja és jövője között, az ígéret, hogy bármi ami van, beteljesítheti a Teremtésben ráháruló feladatot. Itt meg kell jegyeznünk egy lényeges dolgot, mielőtt még bárki megpróbálná elviccelni a dolog jelentőségét egyes szűznemző vagy nemváltó állatokkal, növényekkel. A női-férfi kettősség lényege nem a szexusban, a biológiában jelenlévő ivarosságban nyilvánul meg — annál sokkal mélyebb jelentése van. Hamarosan kitérünk rá.
A férfi őselv ezzel összhangban a teremtő, megtermékenyítő szándékot hordozza, amely a női minőséggel egyesülve hoz létre tulajdonképpen bármit a valóságban. Könnyű belátni, hogy bármennyire is lényeges összetevője mindkettő a Teremtésnek, egymás nélkül képtelenek a létezés valóságát beteljesíteni. Önmagában sem a lehetőség, sem a puszta szándék nem elégséges. Ezek egymást kiegészítő összehatására van szükség, hogy az isteni akarat a létezés boldog örömében nyilvánulhasson meg.

Ahogy már korábbi bejegyzésekben, más megvilágításban ugyan, de szó esett róla, e két szellemi minőség folyamatos együttműködése elősegítésének vagyunk a letéteményesei mi emberek — a lélek által.

Rendes esetben az emberi élet nem szól másról, mint a Teremtés fenntartásáról, és ehhez emberekre van szükség. Az ezzel kapcsolatos feladatok az ember nők és ember férfiak számára, a teremtett világ szabályai szerint igen jól meghatározottak. Ez nem bonyolult. Embereket kell a létrehozni az Egyensúly Törvényének megfelelően és gondoskodni arról, hogy a mindenkori következő nemzedék alkalmassá váljon a Feladat továbbvitelére.

A fentiek fényében mit mondhatunk el a két őselv megtestesüléséről, a nőről és a férfiről?

A nő hordozza magában a jövőt. Ő a forrás, amiből az emberi jövő kiárad. Ő az a középpont, ami köré a következő generáció kibomlása összpontosul, ennélfogva ő az a középpont, ami a céljává válik a férfi áldozatának, sokszor önfeláldozásának. Gondoljuk csak el! A férfi voltaképpen donor, akinek élete nem szól másról, mint hogy minden szempontból megteremtse a feltételeit a nő hivatásának kiteljesedéséhez, ezzel teljesítve ki tulajdonképpen a saját hivatását is. Talán mindenki számára érzékelhető, hogy miben is áll az egymást kiegészítő kettősség valódi terészete. Elképzelhetetlen, hogy fontosságában bármelyik is felülmúlja a másikat, hiszen egymás nélkül nem lehetséges betölteniük a szerepüket, egymás nélkül nincs esély arra, hogy nő és férfi kiteljesíthessék önnön transzcendentális valójukat, és enélkül az ember megragad anyagszinten, a test és az elme csapdájában. Egymás nélkül nincs Teremtés.

Világos ugye, hogy milyen képtelen, sötét manipuláció az a világtendencia, ami a két nemet egymás ádáz ellenségeiként igyekszik beállítani? Ráadásul egy olyan képtelen ellentmondással, ami azt sulykolja, hogy a habár a férfi minden módon elnyomja, alávetettségebe kényszeríti a nőt, közben ő maga a megtestesült és megvetendő, lesajnálandó infantilizmus.
Erről az infantilizmusról e helyütt ejtsünk néhány szót.

Gondoljuk végig, hogy miben is áll a férfi áldozatkészsége a nőt illetően: alapértelmezés szerint kész bármire az önfeláldozásig bezárólag. Ez az attitüd kiterjed a jövő nemzedékkel kapcsolatban olyan elvont fogalmakra is, mint a lehető legtágabban értelmezett egzisztencia, úgyis mint a társadalom (még elvontabban a nemzet) szabadsága, jóléte, biztonsága, felemelkedése és így tovább... Merné-e bárki azt állítani, hogy józan, tárgyilagos, elemző gondolkodással is szinte minden esetben, habozás nélkül eljuthatnánk az előbb említett fogalmakkal (kiegészítve olyasmikkel, mint szerelem, boldogság, szabadság) kapcsolatban az önfeláldozás felvállalásáig? Bizonyosan nem. Adódik a kérdés, vajon hogyan nézne ki a történelem, ha a férfiakat nem ez az áldozatkészség jellemezné? Ennek elgondolását mindenkire magára bízzuk.
Szóval nyugodt szívvel kijelenthetjük, hogy a férfilélek sokat kárhoztatott infantilizmusa nélkül minden valószínűség szerint nem tartanánk ott, ahol manapság tartunk — ennek kétségtelen árnyoldalait sem eltagadva. A fentiekből kiindulva könnyen megállapítható, hogyan is néz ki a világ Istentől eredő rendje. Ebből következik, hogy minden jelenség, ami ezzel nem egyeztethető össze, az „rendetlenségnek” számít és a Teremtés szabályai így vagy úgy, előbb vagy utóbb kiiktatják a világból. Ez még akkor is így van, ha az emberi világ felgerjesztett illúzió-örvénylése a társadalmak nagyobbik része számára magától értetődővé tette, hogy a teremtett világ bármelyik szabálya következmények nélkül megszeghető. Ennek a tévképzetnek súlyos ára van, amit a közeli jövőben a civilizált embernek meg kell majd fizetnie. De ez egy más témakör... Ezen jelenségek egyikéről, mivel az utóbbi években nagyon előtérbe került, mindenképpen szólnunk kell. Ez nem más, mint a homoszexualitás.

A homoszexualitás egyszerűen fogalmazva egy karmikus szennyeződés, rosszabb esetben az egón, jobb esetben az elmén. (A kettő között lényegi különbség van, ennek kibontása azonban nem tartozik a blog céljai közé.) Amíg az egyén életének hatókörén belül marad, ez valójában csak egy érdektelen személyes mozzanat csupán, ami nem érinti az emberi értékeket. A homoszexuális ember, habár a Teremtés eredeti rendje szerint nem tud részt venni a Feladatban, az emberi közösségek általánosan jellemző működési módja szerint mégis hozzá tud járulni annak sikeréhez. A jelenség megítélése a történelemben és a különböző kultúrákban nagyon eltérő volt, ezzel kapcsolatban csak annyit mondhatunk, hogy felvilágosultabb korok, felvilágosultabb társadalmaiban nem jelenthet gondot a dologhoz való helyes viszonyulás. Erről ennyit.

A továbbiakban a női-férfi tematikától nem elválasztható témát fogunk górcső alá venni, ami nem más mint az EGYENSÚLY.

Hamarosan folytatjuk!