"Mint korábban megállapítottuk, az elme képes önállósítani magát s ezt a működéséből fakadóan alkalomadtán haladéktalanul meg is teszi. Ez az egyik nagyon fontos tulajdonsága...

...Az önmagunkkal kapcsolatos problémahalmaz kritikus pontjához értünk. Minden konfliktus — tágabban, kölcsönhatás — a külvilág és közöttünk, az önállósulni képes elme működésének a következménye. A jelenségvilághoz hasonlatos folyamatos változékonyságnak ugyanis az elme is állandóan ki lenne téve, ha nem törekedne fáradhatatlanul önmaga megerősítésére. Ez pedig lényegében kétféle módon történhet. Mindkettő a gyermek öntudatra ébredéséhez köthető. Amint a fejlődő ember képessé válik különbséget tenni önmaga és a külvilág között — magyarán kialakul az éntudata és ezzel párhuzamosan elsajátítja a fogalmi gondolkodás legalapvetőbb elemeit —, rögvest lehetővé válik, hogy beinduljon az élethosszig tartó belső párbeszéd, az elme diskurzusa önmagával. Ez történhet más, illetve képzeletbeli személyek elméjébe történő behelyettesítődéssel is. A lényeg, hogy a saját elménk számára korlátlan megnyilvánulási lehetőségek nyílnak. A másik önerősítési módszer a külvilágot használja. Egyetlen cél van, a környezetet válaszreakcióra kell bírni, ha lehet folyamatosan. Az érdekes az egészben, hogy a külvilág viszonyulása tulajdonképpen mindegy milyen. Lehet negatív is, a fontos, hogy legyen. Alapesetben természetesen a pozitív visszajelzés lenne a kívánatos, hogy ennek ellentéte miért lehet olykor elfogadható, a későbbiekben külön kifejtésre kerülő momentum.

Az éntudat tehát létrejön, elkezdődik a belső párbeszéd, valamint lehetővé válik a folyamatos interakció a gyermek és a külvilág között. Valójában a világleírás megtanulása jelenti a gyermekkori tanulási folyamatot. Nem meglepő, hogy mindez a játékon keresztül valósul meg. Az egymaga játszó gyermek a monologizálás és a behelyettesítés fortélyait sajátítja el, az együtt játszók pedig a külvilág válaszreakciókra bírását. Azonban ez így még mindig túl egyszerű. Nem lehet ugyanis kihagyni a számításból a szűkebb környezet döntő jelentőségű behatásait.

Hogy hová születünk, kizárólag a karmának köszönhető. Ennek következménye az is, hogy az elsajátított világleírás erőteljesen magán fogja viselni a karmánk jellegét.

Az egónk szép lassú, folyamatos épülésével az elme segítségével elkezdi fürkészni a lehetőségeit, issza be a környezet ingereit, amely ingereket a belső diskurzus folyamán dolgoz fel és rögzít, többnyire a saját karmikus állapotának megfelelő, gyakran teljesen újszerű, azt ne mondjuk korábban nem létezett összefüggések szerint. Ez nagyon súlyos jelenség, kihatással az egész további életre. A gyermekkorban begyűjtött ilyen-olyan sérülések vagy sérülésként megélt konfliktusok válnak így maradandó károsodássá, az elme működése által alakulva át mindent magába szippantó lelki fogyatékossággá.

Nagyon fontos tulajdonsága az egész elrendezésnek, hogy a legsúlyosabb hátrányokat az élet e korai szakaszában az ember a szüleit jelentő elméktől szenvedi el.

Ez leggyakrabban nem is feltétlenül valami direkt hátrányt jelent, hanem pusztán szülői alulműködést, ami valamely elsajátítandó minta hibás, hiányos vagy nem levő voltában nyilvánul meg.

Az igazán érdekes valójában az, hogy mihez kezd mindezzel az elme? Bár az elme alapjában pozitív ingerekre vágyik, a — lényeges, hogy szintén karmikus eredetű – nem kellő szülői figyelem és értékelés, netán elutasítás — az elme számára kevésbé kellemes, de ugyanolyan hasznos — negatív irányultság kialakulásához és rögzüléséhez vezet. Ha nem figyelnek rám eléggé és nem kellek eléggé, az azért van, mert nem vagyok elég jó, mondja valahol igen mélyen az egó és ha a helyzet tartósan nem változik, ez a sérülés később stratégiává válik. Az el nem fogadottság, illetve az el nem ismertség érzése számos egyéb reakciót is kiválthat s ezek a legtöbbször keverve jelentkeznek. A másik markáns megnyilvánulása a szülői illetve tágabb környezet merev elutasítása, vádolása..."

"...Ez azért érdekes, mert a világnak ez a — kvantumfizika által feltárt — tartománya szigorúan véve el van zárva a hétköznapi érzékelés elől. Amit érzékelünk, arra vagyunk igazán hatással, abban a közegben érvényesül a valóság számára lényegében általunk megtestesített oksági láncolat, voltaképpen a karma. Ha úgy tetszik, a kvantumfizika által feltérképezett másfajta világ, kapu vagy inkább apró ablak a világ valódi természetére amely szerint semmi sem valóságos.

Mivel a világban nem létezik idő — ez már a létrejött valóság egyik tulajdonsága —, a létfolyamat eseményei sem lehetnek semmiféle időbeli korláthoz kötve. Pusztán csak zajlanak, mert zajlaniuk lehet. Az általunk, illetve az elménk által életnek nevezett mozzanata a folyamatnak, tehát szó szerint időtlen időktől fogva ismétlődik, időtlen időkig. Az életeinknek azonban minden kétséget kizáróan van valamilyen „emberinek” nevezhető milyensége, ami sajátos módon teszi lehetővé az egész valóság értelmezését.

Az értelmezés módjának sajnálatos és jellemző tulajdonsága, hogy a résztvevő elme teljes mértékben önállóan és látszólag következmények nélkül dönthet, segítségére van ebben az a látszat, hogy a valóságban való jelenléte véletlenszerű és egyszeri. Ez mind a világban jelenlévő lehetőségeknek köszönhető s végső soron az is, hogy lehetőség van — ha nem is könnyen —, az iméntiekben rejlő nehézségek felismerésére. Ezek után természetes az a következtetés, hogy a világnak, amely lehetővé teszi a jelenlétünket oly módon, ahogy megéljük, lehetővé kell tennie azt is, hogy ezt másképp tegyük vagy, ha úgy teszik, egyáltalán sehogy se. A tapasztalatszerzés tehát a létezésünk módja megváltoztatásának lényegében egyetlen módszere, amely tapasztalatszerzés a legmesszebbmenőkig hatással van a szellemi mivoltunk, létfolyamatban zajló egzisztenciájára. Ha a szellem, az elmén keresztül képes a megfelelő felismerésre jutni, képessé válik a változtatás iránt való törekvésre. Ennek eszköze az elme s lényegében ennek megnyilvánulása — az adott életre vonatkozó lehetőségek lezárultával — a halál is.

Amíg az egó egzisztenciája „reálisan” vagy inkább elérhetően lehetőséget ad a tapasztalatszerzésre — élhetünk. Amikor aztán ennek esélye megszűnik, egyszerűen tovább megyünk. Összefoglalva, a tapasztalatszerzés értelme a változtatásra való törekvés elősegítése, illetve a változtatás maga. Ennek előfeltétele, hogy a szellem felismerje a létfolyamat és a hozzá kapcsolódó látszatvalóság valódi természetét..."

Az ösvény egy rövid szakaszon kiért a fák közül. Az ereszkedő nap fényében láthatóvá vált, hogy a hegyoldal meredeken szakadt le a völgybe, aminek túloldalán dimbes-dombos, nagyrészt erdő borította táj húzódott a látóhatárig. Ez már jó volt egy emléknek.

A férfi nem volt különösebben fáradt, a látvány hatására mégis leült a földre, hátát egy poros sziklának vetve. Néhány perc és a nap narancsszín korongjába már bele lehet nézni. Ha most azonnal visszaindulna, a teljes sötét előtt akkor sem érne vissza az úthoz. Felesleges kapkodni.

A napkorong széle elérte egy, a többi fölé emelkedő domb fáit. A tájnak kezdtek más hangjai lenni, mint napközben voltak. A közeledő estének más dalokat énekeltek a madarak, a tücsökzenére egy másik világ kapui kezdtek kinyílni. A fák lombjai mély sóhajtozással búcsúztatták a lenyugvó napot.

Mintha minden rám figyelne, gondolta a férfi és nem tudta eldönteni, hogy ébren van-e, vagy álmodik. A hozzá legközelebb álló fák egy különös szélfuvallat hatására összehajoltak a feje felett, mintha a naplemente látványát akarták volna eltakarni előle. Elszenderedtem volna? A fák hajladoztak a szélrohamban, körös-körül éjszakai bogarak reppentek fel. Hol van a naplementém?

Súlyos lepkék zúgtak körülötte, a völgy fölötti égen denevérek csaptak át. Mintha minden körülöttem táncolna! A föld életre kelt, nem látta, csak érzékelte, hogy a talpa alatt vagy ahol ült, milliónyi élet nyüzsög, apró szikrák mindenütt, csupa-csupa élet, minden egyszerre, az ő gyönyörűségére kezdett valami megfoghatatlan kavargásba. Elaludtam, gondolta, ez is jó lesz egy emléknek, de különösnek találta, hogy az erdei sétájáról éppen egy ilyen emléket őrizzen meg a jövőnek. Alszom, de a valóságot álmodom, gondolta megint. De álmában nem így gondolkodik az ember!

Felnézett.

Az ég már nem vörös volt, kéken izzott, a hegy felett látszó nap vakító, fehér fénnyel tűzött rá, a szemét érdekes módon nem bántotta az éles fény. Mi ez?

A szeme sarkából valami furcsát pillantott meg, de mire odakapta a szemét, az alak a látótere szélére ugrott. Valaki állt nem messze tőle.

— Ki az? Van ott valaki? — kérdezte ijedten, mert érezte, hogy a különös helyzetre nem tud megfelelően reagálni.

— Ki az? Van ott valaki? — még egyszer meg kellett kérdeznie, hogy rájöjjön, nem a saját hangján szól az ismeretlenhez. Ez nem az én hangom, méghozzá azért, mert nem fülemmel hallom. Nem hallok semmit sem.

— Ki van ott?

A saját hangját nem hallotta, hanem érezte, ahogyan azt is, hogy a lassan felszikrázó félelmének nem a szeme sarkában táncoló alak a forrása, hanem saját maga.

— Miért teszel fel olyan kérdést, amire tudod a választ? — válaszolt kérdéssel az elmosódott alak.

A férfi az égre nézett. Ahol az imént még a napot látta, most a hold volt. Ilyen gyorsan beesteledett volna?

— Nem tudom a választ — mondta maga elé, aztán hozzátette — Annyi mindenre nem tudom a választ…

— Ha te mondod. — a másik inkább jókedvűnek tűnt. — De ahogy gondolod, folytathatjuk így is. Viszont akkor inkább elölről kéne kezdenünk.

A férfi agyában sebesen kergetőztek a gondolatok. Az nem volt kérdés, hogy valami megváltozott a világban, csak az nem volt világos, hogy miatta vagy tőle függetlenül. Mielőtt viszont bármit is tenne, egy valamit tisztáznia kell önmagával. Veszélyben vagyok?

— Ez már megint egy olyan kérdés… — válaszolt a másik egy még fel sem tett kérdésre.

Összerezzent.

— Én csak azt akartam, hogy a világ tudja, hogy itt vagyok.

— Akkor jól csináltad!... Tudja.

— Régóta találkozni akartam vele. És azt gondoltam elég, ha csak akarom.

Az elmosódott alak mintha bólintott volna. Hogy bólint egy elmosódott alak?

— Ki vagy? — kérdezte a férfi.

A másik mintha gondterheltté vált volna.

— Nézd, haladhatnánk nagyobb léptekkel, de te mindig visszaugrasz… Találkozni akartál velem, hát itt vagyok. Ha megnézel, segíteni fog?

A férfi zavarba jött.

— Nem tudom. Talán.

— Jó, akkor nézz rám!

A férfi lassan a másik felé fordította a fejét. Az alak ezúttal nem ugrott a látómezeje szélére.

— Nem látlak tisztán, de mintha… Mintha te én volnál… Lehetséges ez?

— Persze, minden lehetséges.

Etelt néhány másodpercnyi idő.

— Embernek látlak.

— Ez nyilvánvaló.

— Akkor ez még mindig az én elmém — mondta a férfi elszomorodva. — Ezért olyan, mintha magamat látnám…

— Ez baj volna?

— Az elme hazudik!

Úgy tűnt, az ismeretlen kuncog magában.

— Ne legyél igazságtalan! A hazug elme hazudik, a törekvő elme célba ér. Találkozni akartál velem és itt vagyok, nem?

— És ha ez csak a elme játéka?

Az idegen megrázta a fejét.

— Tudod mit? Tegyél egy próbát! Tedd félre a kérdéseket! Csak egyszerűen mondj valamit! Így talán kiderül, játszik-e veled az elméd.

A férfiben hirtelen a feje tetejére állt minden, még arra sem maradt ideje, hogy a szokásos, bizonytalankodó kérdés megfogalmazódjon benne.

— Látni akarlak! — bukott ki belőle szinte azonnal és az addig érzékelt világ egy szemvillanás alatt megszűnt létezni. Az égen ragyogó hold milliárdnyi vakító szikrává robbant, amik együttes fénye valósággal átégette az egész lényét. Ugyanabban a pillanatban az elméjének a látásra vonatkozó tudatfolyama úgy pattant el, mint egy túlfeszített húr, és ugyanígy szakadt meg mindenfajta érzékeléssel a kapcsolata. Nem látta többé a fényt, nem hallotta a hangokat — nem érzett többé semmit. Csak tudta, hogy mi történik körülötte. Minden történik körülötte…

A milliárdnyi szikra özönében érezte az előtte elterülő tájat, de nem is érezte, csak tudta, de nem a tudatával tudta, hanem az örök időktől való jelenléte által, hogy minden a helyén van a világban, pontosan úgy, ahogy lennie kell.

— Nem maradhatnánk mindig így? — kérdezte a homályos alakot.

— Hiszen mindig így vagyunk.

— Mindig látni akarlak!

— Mindig látsz.

A férfi türelmetlenül legyintett.

— Persze, tudom! De… hogy fognak megtalálni a többiek?

Az ismeretlen úgy tett, mintha gondolkozna.

— Mondjuk… mutasd meg nekik az utat!

— Hogyan? — kérdezte azonnal a férfi és már hallotta is a választ.

— Úgy tűnik, nehezen hagysz fel ezzel a különös szokásoddal…

A férfit hirtelen elborította a magány, de az ismeretlen nem hagyta annyiban:

— Találkozni akartál velem és megkerestél, látni akartál engem és láttál — nekem nehogy azzal gyere, hogy egyedül vagy!

A tájon valami halvány ragyogás hullámzott tova, ahogy az idegen felnevetett.

— Na, ez most az elméd játéka! De ne hagyd magad!

A férfi mintha álomból ocsúdott volna, zavartan felnézett. A nap lemenőben volt, korongjának széle elérte egy, a többi fölé emelkedő domb fáit. Igyekeznem kell, gondolta, késő este lesz, mire leérek az útig.

Könnyű szívvel indult meg lefelé az ösvényen az egyre sötétedő erdőben. A lábai valahogy mindig megtalálták a következő lépést. Talán az ösvény, talán az erdő, talán valami más vigyázta a lépteit, de ő csak a boldogságot érezte, ami milliárdnyi vakító szikra özöneként áradt ki a szívéből a világba.

A következő szöveg egyik-másik előfeltevése nem áll összhangban az eddig kifejtett gondolatrendszerrel, figyelemre — és átgondolásra — mégis amiatt tartjuk érdemesnek, hogy egészen szokatlan megközelítéssel vizsgálja a hétköznapi valóság alapjait.

"...Az eddig leírtakat lényegében csak bevezetésnek szántuk, mintegy igyekezve megvilágítani, a közeget, amelyben magunkat — bár a szó igen korlátozott értelmében — elhelyezni szándékozzuk.

A három előző témakör fényében felsejlik egy világkép, amihez innentől már nagyon nemigen fogunk tudni mit hozzátenni. Nem is ez a cél, ezt nem hangsúlyozhatjuk eléggé. Nem lehet célunk a teljes magyarázat, mert egyrészt a világnak innen nézve csak egy elenyésző szeletét tudjuk megélni, azt is csak igen komoly korlátok között, másrészt nem is mennénk vele semmire — épp az előbb leírtak miatt. Az egyetlen szándékunk kizárólag arra irányulhat, hogy valamiféle használható útmutatást adjunk a mindennapjainkban való jobb részvételhez. Mielőtt azonban az új világképpel megismerkednénk szükséges a régi néhány nagyon jellegzetes vonását szemügyre vennünk, hiszen e nélkül a viszonyítási alap nélkül bajosan juthatnánk bármire is.

A valóság szokványos — ha úgy jobban tetszik, hétköznapi — leírása két, részben egymásból következő előfeltevésen alapszik. Az egyik, hogy a világ, amit magunkon kívül tapasztalunk, egy objektíve, önmagában — tehát a mi észlelésünktől függetlenül is — létező valami. A másik, ebből fakadóan az, hogy mi magunk is önvalók vagyunk, pontosabban, a külvilággal való kölcsönhatástól eltekintve is létezünk.

Ez a két alaptétel tökéletesen egybevág a hétköznapi megfigyeléseinkkel. A valóság látszólag tőlünk függetlenül is működik, ezt erősen alátámasztani látszik az a tapasztalatunk, hogy a világ az egyes emberek megszűnése, halála után is változatlan formában létezik tovább, következésképp a mi saját elmúlásunk után is így kell ennek lennie. Az emberi létezés kollektív tapasztalati háttere lényegében cáfolhatatlanná teszi a világ és benne az életünk ezen leírását.

A dolog cáfolhatatlan, azonban egyúttal alátámaszthatatlan is. Ez természetesen nem bizonyít semmit és annak az ellenkezőjét sem, de gond nélkül feltehető a kérdés — vajon tényleg minden körülmények között biztosak lehetünk-e abban, hogy amit magunk körül észlelünk, az megfelel valamiféle objektív valóságnak? A válasz természetesen az, hogy nem. Nem lehetünk biztosak, ugyanis nincs rá mód, hogy minden kétséget kizáróan bebizonyítsuk az érzékelésünktől független valóság létezését. Az érzékelés puszta ténye sajnálatosan nem elegendő, mivel vele szemben felhozhatunk számos példát arra, milyen egyszerű módszerekkel befolyásolható az emberi észlelés, aminek következtében gyökeresen megváltozhat a valóságérzékelésünk. Nem elsősorban a különböző pszichotróp anyagok tudatmódosító hatására gondolunk, hanem egy sokkal hétköznapibb jelenségre — az álmodásra. Érdekes módon, az álom valóságából nem állapítható meg, hogy az nem azonos a szokványos valósággal sőt az sem, hogy egyáltalán létezik-e a benne megélt világon kívül másik is.

Ezek legalábbis elgondolkodtató dolgok. Van azonban még valami, ami a szokványos leírás rendszerén belülről támadta meg annak szerkezetét. Ez a kvantumfizika. Mint korábban láthattuk, a kvantumfizika lényegében azt mutatta meg, hogy a látható, érzékelhető valóságunk mélyén igazából a különböző lehetőségek valószínűségén kívül semmi egyéb nem található. A világot alkotó dolgok belső szerkezetét vizsgáló kísérletek kimenetelei teljes egészükben a megfigyeléstől függnek. Ez tágabb értelemben egészen pontosan azt jelenti, hogy a valóság a mi részvételünktől olyan amilyennek tapasztaljuk.

A tapasztalt valóság pedig azért olyan emberi, mert emberek tapasztalják. Nem mellékesen, a kvantumfizikai megközelítést — szemben az iménti fejtegetésünkkel —, csak igen kevéssé érheti a filozofikusság vádja. A tudományosság többé-kevésbé racionális alapjain születtek meg azok a felismerések és felfedezések, amelyek következében a tudomány kitérőkre kényszerült a módszerességétől amúgy meglehetősen idegen területekre. Ez a jelenlegi vizsgálódásunk szempontjából természetesen mellékes.

Visszatérve gondolatmenetünkhöz, az alátámaszthatatlanság tényét pusztán azért lényeges az eszünkben tartani, mert ez a megállapítás teszi lehetővé, hogy könnyen megkérdőjelezhessük a szokványos valóságleírás egyedülvaló, abszolút jelenlétét a gondolkodásunkban. De miért olyan lényeges ez?

A szokványos leírás tartalmazza a számunkra megélhető és tapasztalható valósággal kapcsolatos, és a létezésünket egyáltalán lehetővé tevő összes fogalmat. Enélkül nem lennénk képesek az észlelt valóságban működni. Tartalmaz ezen kívül az egyes fogalmak kombinációjából létrehozott temérdek viszonyulási sémát, amelyek az érzékelésünket, reagálásunkat, megnyilvánulásainkat határozzák meg. Ez a készlet gyakorlatilag minden emberben közös, nagyjából kultúrafüggetlenül. A kulturális vagy társadalmi különbségek abban nyilvánulnak meg, hogy az eltérő helyi, környezeti, történelmi adottságoknak megfelelően a fogalom- és sémakészlet mely részei válnak hangsúlyossá.

Az igazán lényegbevágó az, hogy a leírás, amely az egész valóságot és benne a lényünket, annak működését meghatározza, tulajdonképpen mindezek ellenére hiányos. Ez pedig éppen abból fakad, hogy nem tartalmazza saját maga bizonyítékait — vagyis a kizárólagosság illúziója lezárja a tudat előtt a tágabb értelmezés lehetőségeit. Ez abban az esetben nem jelentene gyengítő hatást a leírás egészére, ha bármikor, tapasztalati úton és tárgyilagos módon megbizonyosodhatnánk az abszolút érvényességének valós voltáról. Mint sokkal korábban leírtuk, a világon belülről nem alkotható meg, mi több el sem gondolható a világ olyan magyarázata, ami a teljességre törekvés igényét kielégíthetné. Ebből következően — tekintettel arra, hogy képet sem alkothatunk a valóság igazi mibenlétéről —, nem dönthető el az sem, hogy az adott magyarázat megfelel-e a végső valóságnak vagy sem. Még kevésbé, hogy az abszolút érvényesség fogalma, mint a leírás lehetséges tulajdonsága, több lehet-e puszta elgondolásnál.

Könnyen belátható, hogy bármiféle valóságkép azonnal elbukik az alátámaszthatósági vizsgálaton, tekintettel arra, hogy mindegyikre érvényes az igazolhatatlanság ténye. Ez igen-igen kellemetlen dolog, hiszen eszmeileg teljesen kiszolgáltatottá tesz minket. Egyetlen esetet nem számítva, mégpedig azt, ha az új leírásunk eleve tartalmazza az önnön bizonytalanságának tényét. Ha ugyanis a megkonstruált valóságkép nem törekszik kizárólagosságra, sokkal rugalmasabbá tehető, ráadásul az észlelt világ értelmezésében hasonmód hatékony lehet, mint kötött társai. Ennek nagyon mély jelentősége pedig abban áll, hogy a dolgok viszonylagossá tételével megszabadulunk az abszolútnak vélelmezett mivoltukhoz való feltétel nélküli ragaszkodás kényszerétől. Ez pedig lényegében a spirituális értelemben vett felszabadulás záloga. Arról van szó, hogy nem kell tovább az abszolútum-kényszer terhét cipelnünk, elégséges különböző modellekről beszélnünk, amelyek sikeressége elsősorban a használhatóságukkal mérhető. Mint modell, mindegyik konstrukció egyenrangú a többivel, a gyakorlat dönti el, melyik ad jobb eszközöket az egyén kezébe. A világ eszmei sokszínűségének jelensége így elég könnyen értelmezhetővé válik. A világban jelenleg, a szokványos leírás keretei között megtalálható vallásokkal egészen érzékletessé tehető a kép. Hogy mit mondanak a világról, tudható, ráadásul az is elég könnyen és pontosan lemérhető, milyen hatással vannak a követőik életére. Természetesen ez semmivel sem kevésbé elborzasztó a változatlanul meg-megismétlődő megsemmisülésre kényszerülő egó számára, viszont hamarosan felvázolunk egy képet, amelynek talán sikerül érzékeltetni annak a bizonyos más szemszögnek az előnyeit.

Teljesen mindegy tehát, hogy igaz-e vagy sem, de innentől fogva minden további nélkül gondolhatjuk akár azt is, hogy a valóság amiben élünk, csak a tudatosságunk közelebbről meghatározhatatlan működésének eredménye — illúzió. Ebben a közegben szükségszerűen adódik az a következtetés is, hogy nekünk magunknak sincs tehát semmiféle objektíve létező összetevőnk vagy tulajdonságunk, főleg olyan, ami fizikailag is létezik. De akkor mi a tudatosság és mi az bennünk, ami gondolkodik az észlelhető valóságról vagy akár önmagáról is?..."