|
![]() |
![]() |
![]() |
![]() |
"Mint korábban megállapítottuk, az elme képes
önállósítani magát s ezt a
működéséből fakadóan
alkalomadtán haladéktalanul meg is teszi. Ez az egyik nagyon fontos
tulajdonsága...
...Az önmagunkkal kapcsolatos problémahalmaz kritikus pontjához
értünk.
Minden konfliktus —
tágabban, kölcsönhatás — a külvilág és
közöttünk, az
önállósulni képes elme működésének a
következménye. A jelenségvilághoz hasonlatos folyamatos
változékonyságnak ugyanis az elme is
állandóan ki lenne téve, ha nem törekedne fáradhatatlanul
önmaga
megerősítésére. Ez pedig
lényegében kétféle módon történhet.
Mindkettő a
gyermek öntudatra ébredéséhez köthető. Amint a
fejlődő ember képessé válik különbséget tenni
önmaga és a
külvilág között — magyarán kialakul az
éntudata és ezzel párhuzamosan elsajátítja a fogalmi
gondolkodás legalapvetőbb elemeit —,
rögvest lehetővé válik, hogy beinduljon az élethosszig
tartó belső
párbeszéd, az elme diskurzusa
önmagával. Ez történhet más, illetve képzeletbeli
személyek
elméjébe történő
behelyettesítődéssel is. A lényeg, hogy a saját elménk
számára korlátlan megnyilvánulási
lehetőségek nyílnak. A másik önerősítési
módszer a
külvilágot használja. Egyetlen cél van, a
környezetet válaszreakcióra kell bírni, ha lehet folyamatosan. Az
érdekes az egészben, hogy a
külvilág viszonyulása tulajdonképpen mindegy milyen. Lehet
negatív
is, a fontos, hogy legyen.
Alapesetben természetesen a pozitív visszajelzés lenne a
kívánatos, hogy ennek ellentéte miért
lehet olykor elfogadható, a későbbiekben külön kifejtésre
kerülő
momentum.
Az éntudat tehát létrejön, elkezdődik a belső
párbeszéd,
valamint lehetővé válik a folyamatos
interakció a gyermek és a külvilág között.
Valójában a
világleírás megtanulása jelenti a
gyermekkori tanulási folyamatot. Nem meglepő, hogy mindez a játékon
keresztül valósul meg. Az
egymaga játszó gyermek a monologizálás és a
behelyettesítés fortélyait sajátítja el, az együtt
játszók pedig a külvilág válaszreakciókra
bírását. Azonban ez így még mindig túl egyszerű.
Nem
lehet ugyanis kihagyni a számításból a szűkebb környezet
döntő
jelentőségű behatásait.
Hogy hová születünk, kizárólag a karmának
köszönhető. Ennek
következménye az is, hogy az
elsajátított világleírás erőteljesen magán fogja
viselni a karmánk jellegét.
Az egónk szép lassú, folyamatos épülésével az
elme
segítségével elkezdi fürkészni a
lehetőségeit, issza be a környezet ingereit, amely ingereket a belső
diskurzus
folyamán dolgoz
fel és rögzít, többnyire a saját karmikus
állapotának
megfelelő, gyakran teljesen újszerű, azt
ne mondjuk korábban nem létezett összefüggések szerint. Ez nagyon
súlyos jelenség, kihatással az
egész további életre. A gyermekkorban begyűjtött ilyen-olyan
sérülések vagy sérülésként megélt
konfliktusok válnak így maradandó károsodássá, az elme
működése által alakulva át mindent magába
szippantó lelki fogyatékossággá.
Nagyon fontos tulajdonsága az egész elrendezésnek, hogy a
legsúlyosabb hátrányokat az élet e
korai szakaszában az ember a szüleit jelentő elméktől szenvedi
el.
Ez leggyakrabban nem is feltétlenül valami direkt hátrányt jelent,
hanem
pusztán szülői
alulműködést, ami valamely elsajátítandó minta
hibás,
hiányos vagy nem levő voltában nyilvánul
meg.
Az igazán érdekes valójában az, hogy mihez kezd mindezzel az elme?
Bár az elme alapjában pozitív
ingerekre vágyik, a — lényeges, hogy szintén karmikus eredetű – nem
kellő
szülői figyelem és
értékelés, netán elutasítás — az elme
számára kevésbé kellemes, de ugyanolyan hasznos — negatív
irányultság kialakulásához és
rögzüléséhez
vezet. Ha nem figyelnek rám eléggé és nem kellek
eléggé, az azért van, mert nem vagyok elég jó, mondja valahol
igen mélyen az egó és ha a helyzet
tartósan nem változik, ez a sérülés később
stratégiává válik. Az el nem fogadottság, illetve az
el nem ismertség érzése számos egyéb reakciót is
kiválthat s ezek a legtöbbször keverve
jelentkeznek. A másik markáns megnyilvánulása a szülői
illetve
tágabb környezet merev
elutasítása, vádolása..."
|
![]() |
![]() |
![]() |
"...Ez azért érdekes, mert a világnak ez a — kvantumfizika által
feltárt — tartománya szigorúan
véve el van zárva a hétköznapi érzékelés
elől. Amit
érzékelünk, arra vagyunk igazán hatással,
abban a közegben érvényesül a valóság
számára
lényegében általunk megtestesített oksági
láncolat, voltaképpen a karma. Ha úgy tetszik, a kvantumfizika által
feltérképezett másfajta
világ, kapu vagy inkább apró ablak a világ valódi
természetére amely szerint semmi sem
valóságos.
Mivel a világban nem létezik idő — ez már a létrejött
valóság egyik tulajdonsága —, a
létfolyamat eseményei sem lehetnek semmiféle időbeli korláthoz
kötve. Pusztán csak zajlanak,
mert zajlaniuk lehet. Az általunk, illetve az elménk által életnek
nevezett mozzanata a
folyamatnak, tehát szó szerint időtlen időktől fogva
ismétlődik, időtlen
időkig. Az életeinknek
azonban minden kétséget kizáróan van valamilyen „emberinek”
nevezhető milyensége, ami sajátos
módon teszi lehetővé az egész valóság
értelmezését.
Az értelmezés módjának sajnálatos és jellemző
tulajdonsága, hogy a résztvevő elme teljes
mértékben önállóan és látszólag
következmények nélkül dönthet, segítségére van
ebben az a
látszat, hogy a valóságban való jelenléte
véletlenszerű és egyszeri. Ez mind a világban
jelenlévő lehetőségeknek köszönhető s végső
soron az is, hogy
lehetőség van — ha nem is könnyen
—, az iméntiekben rejlő nehézségek felismerésére. Ezek
után természetes az a következtetés, hogy
a világnak, amely lehetővé teszi a jelenlétünket oly
módon, ahogy
megéljük, lehetővé kell tennie
azt is, hogy ezt másképp tegyük vagy, ha úgy teszik,
egyáltalán sehogy se. A tapasztalatszerzés
tehát a létezésünk módja
megváltoztatásának
lényegében egyetlen módszere, amely
tapasztalatszerzés a legmesszebbmenőkig hatással van a szellemi mivoltunk,
létfolyamatban zajló
egzisztenciájára. Ha a szellem, az elmén keresztül képes a
megfelelő
felismerésre jutni, képessé
válik a változtatás iránt való törekvésre. Ennek
eszköze az elme s lényegében ennek
megnyilvánulása — az adott életre vonatkozó lehetőségek
lezárultával — a halál is.
Amíg az egó egzisztenciája „reálisan” vagy inkább
elérhetően lehetőséget ad a
tapasztalatszerzésre — élhetünk. Amikor aztán ennek esélye
megszűnik, egyszerűen tovább megyünk.
Összefoglalva, a tapasztalatszerzés értelme a változtatásra
való törekvés elősegítése, illetve a
változtatás maga. Ennek előfeltétele, hogy a szellem felismerje a
létfolyamat és a hozzá
kapcsolódó látszatvalóság valódi
természetét..."
|
![]() |
![]() |
![]() |
AZ ÖSVÉNY
|
![]() |
Az ösvény egy rövid szakaszon kiért a fák közül. Az
ereszkedő nap
fényében láthatóvá vált, hogy
a hegyoldal meredeken szakadt le a völgybe, aminek túloldalán dimbes-dombos,
nagyrészt erdő
borította táj húzódott a látóhatárig. Ez
már jó volt egy emléknek.
A férfi nem volt különösebben fáradt, a látvány
hatására mégis leült a földre, hátát egy poros
sziklának vetve. Néhány perc és a nap narancsszín
korongjába már bele lehet nézni. Ha most
azonnal visszaindulna, a teljes sötét előtt akkor sem érne vissza az
úthoz.
Felesleges kapkodni.
A napkorong széle elérte egy, a többi fölé emelkedő domb
fáit. A
tájnak kezdtek más hangjai
lenni, mint napközben voltak. A közeledő estének más dalokat
énekeltek a
madarak, a tücsökzenére
egy másik világ kapui kezdtek kinyílni. A fák lombjai mély
sóhajtozással búcsúztatták a lenyugvó
napot.
Mintha minden rám figyelne, gondolta a férfi és nem tudta eldönteni,
hogy
ébren van-e, vagy
álmodik. A hozzá legközelebb álló fák egy
különös
szélfuvallat hatására összehajoltak a feje
felett, mintha a naplemente látványát akarták volna eltakarni
előle.
Elszenderedtem volna? A fák
hajladoztak a szélrohamban, körös-körül éjszakai bogarak
reppentek fel. Hol van a
naplementém?
Súlyos lepkék zúgtak körülötte, a völgy
fölötti égen
denevérek csaptak át. Mintha minden
körülöttem táncolna! A föld életre kelt, nem látta,
csak
érzékelte, hogy a talpa alatt vagy ahol
ült, milliónyi élet nyüzsög, apró szikrák
mindenütt, csupa-csupa
élet, minden egyszerre, az ő
gyönyörűségére kezdett valami megfoghatatlan kavargásba.
Elaludtam,
gondolta, ez is jó lesz egy
emléknek, de különösnek találta, hogy az erdei
sétájáról éppen egy ilyen emléket őrizzen meg a
jövőnek. Alszom, de a valóságot álmodom, gondolta megint. De
álmában nem így gondolkodik az
ember!
Felnézett.
Az ég már nem vörös volt, kéken izzott, a hegy felett
látszó
nap vakító, fehér fénnyel tűzött
rá, a szemét érdekes módon nem bántotta az éles
fény. Mi ez?
A szeme sarkából valami furcsát pillantott meg, de mire odakapta a
szemét, az alak a látótere
szélére ugrott. Valaki állt nem messze tőle.
— Ki az? Van ott valaki? — kérdezte ijedten, mert érezte, hogy a
különös helyzetre
nem tud
megfelelően reagálni.
— Ki az? Van ott valaki? — még egyszer meg kellett kérdeznie, hogy
rájöjjön, nem a saját hangján
szól az ismeretlenhez. Ez nem az én hangom, méghozzá azért,
mert nem fülemmel hallom. Nem hallok
semmit sem.
— Ki van ott?
A saját hangját nem hallotta, hanem érezte, ahogyan azt is, hogy a lassan
felszikrázó félelmének
nem a szeme sarkában táncoló alak a forrása, hanem saját
maga.
— Miért teszel fel olyan kérdést, amire tudod a választ? —
válaszolt kérdéssel az elmosódott
alak.
A férfi az égre nézett. Ahol az imént még a napot
látta, most a hold volt. Ilyen gyorsan
beesteledett volna?
— Nem tudom a választ — mondta maga elé, aztán hozzátette — Annyi
mindenre nem tudom a választ…
— Ha te mondod. — a másik inkább jókedvűnek tűnt. — De ahogy
gondolod,
folytathatjuk így is.
Viszont akkor inkább elölről kéne kezdenünk.
A férfi agyában sebesen kergetőztek a gondolatok. Az nem volt
kérdés, hogy valami megváltozott a
világban, csak az nem volt világos, hogy miatta vagy tőle
függetlenül. Mielőtt
viszont bármit is
tenne, egy valamit tisztáznia kell önmagával. Veszélyben
vagyok?
— Ez már megint egy olyan kérdés… — válaszolt a másik egy
még fel sem tett kérdésre.
Összerezzent.
— Én csak azt akartam, hogy a világ tudja, hogy itt vagyok.
— Akkor jól csináltad!... Tudja.
— Régóta találkozni akartam vele. És azt gondoltam elég, ha
csak
akarom.
Az elmosódott alak mintha bólintott volna. Hogy bólint egy
elmosódott alak?
— Ki vagy? — kérdezte a férfi.
A másik mintha gondterheltté vált volna.
— Nézd, haladhatnánk nagyobb léptekkel, de te mindig visszaugrasz…
Találkozni akartál velem, hát
itt vagyok. Ha megnézel, segíteni fog?
A férfi zavarba jött.
— Nem tudom. Talán.
— Jó, akkor nézz rám!
A férfi lassan a másik felé fordította a fejét. Az alak
ezúttal nem ugrott a látómezeje szélére.
— Nem látlak tisztán, de mintha… Mintha te én volnál…
Lehetséges ez?
— Persze, minden lehetséges.
Etelt néhány másodpercnyi idő.
— Embernek látlak.
— Ez nyilvánvaló.
— Akkor ez még mindig az én elmém — mondta a férfi elszomorodva. —
Ezért olyan, mintha magamat
látnám…
— Ez baj volna?
— Az elme hazudik!
Úgy tűnt, az ismeretlen kuncog magában.
— Ne legyél igazságtalan! A hazug elme hazudik, a törekvő elme
célba
ér. Találkozni akartál
velem és itt vagyok, nem?
— És ha ez csak a elme játéka?
Az idegen megrázta a fejét.
— Tudod mit? Tegyél egy próbát! Tedd félre a
kérdéseket! Csak egyszerűen mondj valamit! Így
talán kiderül, játszik-e veled az elméd.
A férfiben hirtelen a feje tetejére állt minden, még arra sem maradt
ideje, hogy a szokásos,
bizonytalankodó kérdés megfogalmazódjon benne.
— Látni akarlak! — bukott ki belőle szinte azonnal és az addig
érzékelt világ egy szemvillanás
alatt megszűnt létezni. Az égen ragyogó hold milliárdnyi
vakító szikrává robbant, amik együttes
fénye valósággal átégette az egész
lényét. Ugyanabban a pillanatban az elméjének a
látásra
vonatkozó tudatfolyama úgy pattant el, mint egy túlfeszített
húr, és ugyanígy szakadt meg
mindenfajta érzékeléssel a kapcsolata. Nem látta többé a
fényt, nem hallotta a hangokat — nem
érzett többé semmit. Csak tudta, hogy mi történik
körülötte. Minden
történik körülötte…
A milliárdnyi szikra özönében érezte az előtte
elterülő tájat, de
nem is érezte, csak tudta, de
nem a tudatával tudta, hanem az örök időktől való
jelenléte által,
hogy minden a helyén van a
világban, pontosan úgy, ahogy lennie kell.
— Nem maradhatnánk mindig így? — kérdezte a homályos
alakot.
— Hiszen mindig így vagyunk.
— Mindig látni akarlak!
— Mindig látsz.
A férfi türelmetlenül legyintett.
— Persze, tudom! De… hogy fognak megtalálni a többiek?
Az ismeretlen úgy tett, mintha gondolkozna.
— Mondjuk… mutasd meg nekik az utat!
— Hogyan? — kérdezte azonnal a férfi és már hallotta is a
választ.
— Úgy tűnik, nehezen hagysz fel ezzel a különös
szokásoddal…
A férfit hirtelen elborította a magány, de az ismeretlen nem hagyta
annyiban:
— Találkozni akartál velem és megkerestél, látni
akartál engem és láttál — nekem nehogy azzal
gyere, hogy egyedül vagy!
A tájon valami halvány ragyogás hullámzott tova, ahogy az idegen
felnevetett.
— Na, ez most az elméd játéka! De ne hagyd magad!
A férfi mintha álomból ocsúdott volna, zavartan felnézett.
A nap lemenőben volt, korongjának széle elérte egy, a többi
fölé
emelkedő domb fáit. Igyekeznem
kell, gondolta, késő este lesz, mire leérek az útig.
Könnyű szívvel indult meg lefelé az ösvényen az egyre
sötétedő
erdőben. A lábai valahogy mindig
megtalálták a következő lépést. Talán az
ösvény,
talán az erdő, talán valami más vigyázta a
lépteit, de ő csak a boldogságot érezte, ami milliárdnyi
vakító szikra özöneként áradt ki a
szívéből a világba.
|
![]() |
![]() |
![]() |
A következő szöveg egyik-másik előfeltevése nem áll
összhangban az eddig kifejtett gondolatrendszerrel, figyelemre — és
átgondolásra — mégis amiatt
tartjuk érdemesnek, hogy
egészen szokatlan megközelítéssel vizsgálja a hétköznapi
valóság alapjait.
"...Az eddig leírtakat lényegében csak bevezetésnek szántuk,
mintegy igyekezve megvilágítani, a közeget, amelyben magunkat — bár a
szó igen korlátozott értelmében — elhelyezni
szándékozzuk.
A három előző témakör fényében felsejlik egy
világkép, amihez innentől már nagyon nemigen fogunk tudni mit
hozzátenni. Nem is ez a cél, ezt nem hangsúlyozhatjuk eléggé.
Nem lehet célunk a teljes magyarázat, mert egyrészt a világnak innen
nézve csak egy elenyésző szeletét tudjuk megélni, azt is csak
igen komoly korlátok között, másrészt nem is mennénk vele
semmire — épp az előbb leírtak miatt.
Az egyetlen szándékunk kizárólag arra irányulhat, hogy
valamiféle használható útmutatást adjunk a mindennapjainkban
való jobb részvételhez. Mielőtt azonban az új
világképpel megismerkednénk szükséges a régi
néhány nagyon jellegzetes vonását szemügyre vennünk,
hiszen e nélkül a viszonyítási alap nélkül bajosan
juthatnánk bármire is.
A valóság szokványos — ha úgy jobban tetszik, hétköznapi
— leírása két, részben egymásból következő
előfeltevésen alapszik. Az egyik, hogy a világ, amit magunkon
kívül tapasztalunk, egy objektíve, önmagában — tehát a mi
észlelésünktől függetlenül is — létező valami. A
másik, ebből fakadóan az, hogy mi magunk is önvalók vagyunk,
pontosabban, a külvilággal való kölcsönhatástól
eltekintve is létezünk.
Ez a két alaptétel
tökéletesen egybevág a hétköznapi megfigyeléseinkkel. A
valóság látszólag tőlünk függetlenül is
működik, ezt erősen alátámasztani látszik az a
tapasztalatunk, hogy a világ az egyes emberek megszűnése, halála
után is változatlan formában létezik tovább,
következésképp a mi saját elmúlásunk után is
így kell ennek lennie. Az emberi létezés kollektív tapasztalati
háttere lényegében cáfolhatatlanná teszi a világ
és benne az életünk ezen leírását.
A dolog cáfolhatatlan, azonban egyúttal alátámaszthatatlan is. Ez
természetesen nem bizonyít semmit és annak az ellenkezőjét sem,
de gond nélkül feltehető a kérdés — vajon tényleg minden
körülmények között biztosak lehetünk-e abban, hogy amit magunk
körül észlelünk, az megfelel valamiféle objektív
valóságnak? A válasz természetesen az, hogy nem. Nem lehetünk
biztosak, ugyanis nincs rá mód, hogy minden kétséget
kizáróan bebizonyítsuk az érzékelésünktől
független valóság létezését. Az
érzékelés puszta ténye sajnálatosan nem elegendő, mivel
vele szemben felhozhatunk számos példát arra, milyen egyszerű
módszerekkel befolyásolható az emberi észlelés, aminek
következtében gyökeresen megváltozhat a
valóságérzékelésünk. Nem elsősorban a
különböző pszichotróp anyagok tudatmódosító
hatására gondolunk, hanem egy sokkal hétköznapibb jelenségre —
az álmodásra. Érdekes módon, az álom
valóságából nem állapítható meg, hogy az nem
azonos a szokványos valósággal sőt az sem, hogy
egyáltalán létezik-e a benne megélt világon kívül
másik is.
Ezek legalábbis elgondolkodtató dolgok. Van azonban még valami, ami a
szokványos leírás rendszerén belülről támadta meg
annak szerkezetét. Ez a kvantumfizika. Mint korábban láthattuk, a
kvantumfizika lényegében azt mutatta meg, hogy a látható,
érzékelhető valóságunk mélyén
igazából a különböző lehetőségek
valószínűségén kívül semmi egyéb nem
található. A világot alkotó dolgok belső szerkezetét
vizsgáló kísérletek kimenetelei teljes egészükben a
megfigyeléstől függnek. Ez tágabb értelemben egészen
pontosan azt jelenti, hogy a valóság a mi részvételünktől
olyan amilyennek tapasztaljuk.
A tapasztalt valóság pedig azért olyan emberi, mert emberek
tapasztalják. Nem mellékesen, a kvantumfizikai megközelítést —
szemben az iménti fejtegetésünkkel —, csak igen kevéssé
érheti a filozofikusság vádja. A tudományosság
többé-kevésbé racionális alapjain születtek meg azok a
felismerések és felfedezések, amelyek következében a
tudomány kitérőkre kényszerült a
módszerességétől amúgy meglehetősen idegen
területekre. Ez a jelenlegi vizsgálódásunk szempontjából
természetesen mellékes.
Visszatérve gondolatmenetünkhöz, az alátámaszthatatlanság
tényét pusztán azért lényeges az eszünkben tartani, mert
ez a megállapítás teszi lehetővé, hogy könnyen
megkérdőjelezhessük a szokványos
valóságleírás egyedülvaló, abszolút
jelenlétét a gondolkodásunkban. De miért olyan lényeges
ez?
A szokványos leírás tartalmazza a számunkra megélhető
és tapasztalható valósággal kapcsolatos, és a
létezésünket egyáltalán lehetővé tevő
összes fogalmat. Enélkül nem lennénk képesek az észlelt
valóságban működni. Tartalmaz ezen kívül az egyes fogalmak
kombinációjából létrehozott temérdek
viszonyulási sémát, amelyek az érzékelésünket,
reagálásunkat, megnyilvánulásainkat határozzák meg. Ez
a készlet gyakorlatilag minden emberben közös, nagyjából
kultúrafüggetlenül. A kulturális vagy társadalmi
különbségek abban nyilvánulnak meg, hogy az eltérő helyi,
környezeti, történelmi adottságoknak megfelelően a fogalom-
és sémakészlet mely részei válnak
hangsúlyossá.
Az igazán lényegbevágó az, hogy a leírás, amely az
egész valóságot és benne a lényünket, annak
működését meghatározza, tulajdonképpen mindezek
ellenére hiányos. Ez pedig éppen abból fakad, hogy nem tartalmazza
saját maga bizonyítékait — vagyis a kizárólagosság
illúziója lezárja a tudat előtt a tágabb
értelmezés lehetőségeit. Ez abban az esetben nem jelentene
gyengítő hatást a leírás egészére, ha
bármikor, tapasztalati úton és tárgyilagos módon
megbizonyosodhatnánk az abszolút érvényességének
valós voltáról. Mint sokkal korábban leírtuk, a
világon belülről nem alkotható meg, mi több el sem
gondolható a világ olyan magyarázata, ami a teljességre
törekvés igényét kielégíthetné. Ebből
következően — tekintettel arra, hogy képet sem alkothatunk a
valóság igazi mibenlétéről —, nem dönthető el az sem,
hogy az adott magyarázat megfelel-e a végső valóságnak vagy
sem. Még kevésbé, hogy az abszolút érvényesség
fogalma, mint a leírás lehetséges tulajdonsága, több lehet-e
puszta elgondolásnál.
Könnyen belátható, hogy bármiféle
valóságkép azonnal elbukik az
alátámaszthatósági vizsgálaton, tekintettel arra, hogy
mindegyikre érvényes az igazolhatatlanság ténye. Ez igen-igen
kellemetlen dolog, hiszen eszmeileg teljesen kiszolgáltatottá tesz minket.
Egyetlen esetet nem számítva, mégpedig azt, ha az új
leírásunk eleve tartalmazza az önnön bizonytalanságának
tényét. Ha ugyanis a megkonstruált valóságkép nem
törekszik kizárólagosságra, sokkal rugalmasabbá tehető,
ráadásul az észlelt világ értelmezésében
hasonmód hatékony lehet, mint kötött társai. Ennek nagyon
mély jelentősége pedig abban áll, hogy a dolgok viszonylagossá
tételével megszabadulunk az abszolútnak vélelmezett mivoltukhoz
való feltétel nélküli ragaszkodás
kényszerétől. Ez pedig lényegében a spirituális
értelemben vett felszabadulás záloga. Arról van szó, hogy nem
kell tovább az abszolútum-kényszer terhét cipelnünk,
elégséges különböző modellekről beszélnünk,
amelyek sikeressége elsősorban a használhatóságukkal
mérhető. Mint modell, mindegyik konstrukció egyenrangú a
többivel, a gyakorlat dönti el, melyik ad jobb eszközöket az egyén
kezébe. A világ eszmei sokszínűségének jelensége
így elég könnyen értelmezhetővé válik. A
világban jelenleg, a szokványos leírás keretei között
megtalálható vallásokkal egészen érzékletessé
tehető a kép. Hogy mit mondanak a világról, tudható,
ráadásul az is elég könnyen és pontosan lemérhető,
milyen hatással vannak a követőik életére. Természetesen
ez semmivel sem kevésbé elborzasztó a változatlanul
meg-megismétlődő megsemmisülésre kényszerülő
egó számára, viszont hamarosan felvázolunk egy képet,
amelynek talán sikerül érzékeltetni annak a bizonyos más
szemszögnek az előnyeit.
Teljesen mindegy tehát, hogy igaz-e vagy sem, de innentől fogva minden
további nélkül gondolhatjuk akár azt is, hogy a valóság
amiben élünk, csak a tudatosságunk közelebbről
meghatározhatatlan működésének eredménye —
illúzió. Ebben a közegben szükségszerűen adódik az a
következtetés is, hogy nekünk magunknak sincs tehát semmiféle
objektíve létező összetevőnk vagy tulajdonságunk, főleg
olyan, ami fizikailag is létezik. De akkor mi a tudatosság és mi az
bennünk, ami gondolkodik az észlelhető valóságról vagy
akár önmagáról is?..."
|
![]() |